2018. augusztus 28.

The Sunshine Blogger Tag

Ciao!
Ugyan lassan az idei nyár is a végéhez közeledik, én mégis egy nyári hangulatú taggel érkeztem most, amit itt is szeretnék megköszönni Brukúnak ♥



Szabályzat: 
1. Köszönd meg a díjat annak, aki megjelölt.
2. Válaszolj a kérdéseire.
3. Írd meg, hogy milyen terveid vannak az idei nyárra.
4. Jelölj meg 5 bloggert.
5. Bombázd meg őket Te is 5 darab kérdéssel.


1) Napozni vagy inkább úszni-lubickolni szeretsz jobban a strandon?
- Az a helyzet, hogy nem tudok úszni… Szégyen, nem szégyen, de igaz. Ezen felül én belemegyek bármilyen vízbe, addig, amíg leér a lábam. Onnantól vannak bajok, ahol már a fejem is éppen csak kint van a vízből.
Ezzel szemben a napon irtó gyorsan le tudok égni. Tudniillik, Hófehérkével egyazon bőrszínnel rendelkezek. A legnagyobb faktoros naptej se igazán hat. Nagyon ritka, ha sikerül úgy napoznom, hogy egy fél árnyalatnyit is barnuljak.
Hogy a kérdésre is válaszoljak, mindkettőt szeretem csinálni egy strandon, de inkább vagyok a vízben. Hiába csak meglátszik, hogy Halak vagyok, annak ellenére, hogy egy pillanat alatt meg tudnék fulladni, ha arról van szó.


2) Balatont vagy a termálfürdőket szereted inkább?
- A Balatonnál mindössze 2-3 alkalommal voltam és ezidáig nem is voltam oda érte, de hála az Egynyári kaland című sorozatnak, egy pillanat alatt beleszerettem a mi magyar tengerünkbe. A termálfürdők közül viszont csak egy olyan van, amit bármikor megtudnék látogatni. Ez pedig a miskolctapolcai Barlangfürdő.
A többi fürdő nekem túl unalmas, talán néha még elmegyek a mórahalmi fürdőbe, de ez is csak azért, mert ez van a legközelebb.
Valahogy jobban vonzódom a természetes vizekhez. De a hatalmas kedvencem, akkor is a görög tengerpart.

3) Melyik típus vagy inkább? Az, aki folyton fesztiválozik és utazik, vagy az, aki inkább a nyugodt és egyhelyben lévő nyaralást kedveli?
- Nagyon szeretek utazni, ugyanakkor a fesztiválok nem hoznak igazán lázba, ezzel szemben az egyhelyben maradást is elfogadom, de nagyon gyorsan rátudok unni arra is. Szóval ez nálam eléggé vegyes vágott.

4) Mik a kedvenc helyek a nyaraláshoz?
- Idén Miskolcon voltunk 3 napot a szüleimmel. Voltunk Miskolctapolcán és Lillafüreden is, ami valami hihetetlen szép volt.
Mégis az én szívemhez egy jó tengerpart áll közelebb. Például Görögországban Sarti gyönyörű tengerpartja.

5) Szoktál-e nyári bakancslistát készíteni?
- Nem. Ismervén saját magam, elfeledkeznék róla és semmi nem valósulna meg, amiket szeretnék. Plusz, szeretem a spontán dolgokat, így nem szoktam előre tervezni.


Hogy milyen terveim vannak/voltak az idei nyárra?
Csupán annyi, hogy végezzek a nyári gyakorlatommal, utána semmit sem terveztem, de végül sikerült eljutnom Miskolcra és Lillafüredre. De a tervezett tevékenység a nyárra az olvasás és a henyélés volt. Ami egyébként meg is valósult.

Az én 5 kérdésem: 
1. Voltál/mész nyaralni a nyáron? Ha igen, hova?
2. Mit szeretsz a nyárban?
3. Vannak kifejezetten kedvenc nyári olvasmányaid/filmjeid/zenéid?
4. Ha nyaralni mész, inkább lazulsz vagy elindulsz felfedezni mindent a közeledben?
5. Jársz fesztiválokra?

Kihívni csupán egy ember fogok, egyébként, aki csak szeretné töltse ki nyugodtan, szívesen olvasnék pár választ :) Majra Loranch, remélem még nem töltötted ki, nagyon örülnék neki, ha olvashatnám a Te válaszaidat is ♥

2018. augusztus 24.

8. fejezet // Ilyen van?!

Ciao!
Ismét el voltam tűnve fejezet szempontjából, de most extra hosszú résszel jelentkezem, illetve a jövőben is igyekszem tartani az ehhez hasonló formát.
A legjobb kérdésem most mégis az, hogy mi történt Ricsi bá'-val?
Jó olvasást♥



- Pontosan milyen közük van Androssovszky Richárdhoz? – teszi fel a magasabb rendőr a kérdést ismét. Feri keze görcsösen szorítja az enyémet, de nem néz se rám, sem pedig a rendőrökre. Meredten bámul maga elé.
- A nagybátyánk – cincogom a félelemtől elvékonyodott hangon. Erre már Feri is észhez tér és éles pillantást vet rám.
- Ő a hivatalos gyámjuk? – szólal meg a másik rendőr is.
- I-igen – dadogom ijedten, mire Feri megköszörüli a torkát és átveszi a szót.
- Én vagyok Áts Ferenc, kérem, a húgomat hagyják ki mindebből! – ránt maga mögé beszéd közben, hogy ne is láthassanak a tisztek. – Vállalom a felelősséget mindazért, amit a nagybátyánk elkövetett, de Kírát ne keverjék bele! – mondja szigorúan. Egy pillanatra felismertem benne a hatalmas vörösinges kapitányt.
A rendőrök egymásra pillantanak, majd ismét ránk. Az alacsonyabb, aki utoljára beszélt, egy lépést tesz felénk, majd cseppnyi sajnálattal a hangjában szólal meg.
- Sajnálom, de a nagybátyjukat holtan találták az állomás melletti utcában. Adataink alapján részeg lehetett, ám a halálát egy autó okozta. Elütötték. Őszinte részvétünk! – hadarja el egy szuszra.
Lehajtják a fejüket. Tisztán látszik, hogy sajnálják a dolgot, velünk ellentétben. Mi már fel voltunk készülve egy ideje hasonlóra, csakhogy pont abba hal bele, hogy elütik, nem pedig a piába, na, az meglepő!
- Be tudna jönni, azonosítani a testet? – emeli fel a fejét az alacsonyabb és Feri szemébe néz, aki ekkor elengedi a kezemet és felém fordul.
- Megleszel, amíg bemegyek az őrsre? – kérdezi tőlem aggodalmasan. Bólintok, mire ő halvány mosolyt villant rám, majd homlokon puszil, ahogy kiskoromban is tette. Visszafordul a rendőrökhöz és csak annyit mond: - Nem sokára indulok maguk után, csak szeretnék átöltözni.
A tisztek bólintanak és visszaindulnak az autójuk felé. Beülnek, beindítják a motort és már el is hajtanak.
Feri becsukja a bejárati ajtót, majd ismét felém fordul. Szemében aggodalom, értetlenség és egy cseppnyi sajnálat is megbújik.
- Nem mondod komolyan! – csapok a combomra felindultságomban.
- Mi bajod van?!
- Ugye te most nem sajnálod azt a gennyládát? Meghalt, na és? Tovább lépünk!
- Félreérted! – kiált fel, mire én összerezzenek a hirtelen kirohanástól. – Nem sajnálom, és ezt te is nagyon jól tudod, csak egy pillanatra megijedtem, mert anyáékat juttatta eszembe. Ezért is szorítottam a kezedet, Kíra, én nem élném túl, ha veled is történne valami…
Rengetegszer mondott már nekem ilyeneket, de most érződött, hogy valóban tart attól, hogy elveszíthet. Lesütöm a szemem, lassan odamegyek hozzá és szorosan átölelem.
- Mi mindig itt leszünk egymásnak! – suttogom a mellkasának dőlve, miközben ő az állát a fejemre támasztja, kezével a hátamat simogatja fel és le.
- Mindig – sóhajtja, majd gyengéden eltol magától. – Most megyek, átöltözök és bemegyek azonosítani a testet. Ha hazaértem, beszélünk, rendben?
Mosolyt erőltetek az arcomra és bólintok.
- Rendben – állok lábujjhegyre és puszit nyomok az arcára, majd felvonulok a szobámba.
Ahogy felérek, becsapom az ajtót magam mögött és a bordó ágyneművel letakart ágyra rogyok. Becsukom a szemem és igyekszem kizárni mindent, ami ma történt.
Amikor magamhoz térek, már jócskán benne járhatunk a délutánban. Feri tizenegykor ment el, ezért rápillantok a mobilomra, hogy meggyőződjek róla, hogy hány óra van. Délután kettő. Három órája elment és még nem ért haza. Nem is üzent, nem is hívott.
Úgy döntök - mivel nem tudok tovább egyhelyben maradni - gyors zuhanyt veszek, lemosom magamról a krémet meg a habot a birkózásunkról, magamra kapok egy térdben szakadt sötétszürke koptatott farmert, egy fekete rövid ujjú pólót, afölé a kedvenc piros kockás ingemet, meg a fehér Converse-emet és rohanok lefelé a földszintre.
Fogalmam sincs, hogy hová megyek, csak a lábaimra hagyatkozok. Lehajtott fejjel sétálok a fülledt délutánban, miközben az utcákat rovom. Mikor egy idő után felnézek, már az ÚjGrund kiskapuja előtt állok. Habozok, hogy benyissak-e, de inkább az ellenkező irányba fordulok és futásnak eredek.
Elérek a vaskapuhoz, végig szaladok a sétányon, majd jobb kanyar. Huszonnyolc lépés előre, újabb jobb kanyar. Mosoly kúszik az ajkaimra, ahogyan megpillantom a már szinte túlságosan is ismerős bokrot. A két nagy ágát félrehúzom és máris a Tisztáson találom magam. Olyan érzés ez, mintha hosszú-hosszú idő óta most lélegeznék először. Sosem éreztem magam ilyen szabadnak ezelőtt.
Felemelem a fejemet és mélyen magamba szívom e helynek a nyugalmát, amikor egyszer csak zajra leszek figyelmes. Csak nem megint a Pásztorok? Nem, az lehetetlen, hiszen Soma, a fiatalabbik azt mondta, kiköltöznek Olaszországba!
Lassan teszek a zaj irányába néhány lépést, szememmel már a menekülési útvonalat tervezem, ha bármi baj történne. Kezdek kissé paranoiás lenni az utóbbi időben. Még néhány lépés, amíg egyszer csak…
- Te hogy kerülsz ide? – szólal meg a fiú, aki a zajokat keltette. A hangjában egy pillanat alatt ráismerek a bátyámra.
- Neked is szia, bratyó! Nem éppen haza indultál, hogy elmond mi volt az őrsön, ugye? – teszem csípőre a kezem, amit tudom, hogy nagyon utál, mert azt mondja, hogy ilyenkor hasonlítok leginkább anyára. Erről meg csak az jut eszébe, amikor elmondta nekik, hogy…
- Elindultam én, de valahogy mégis itt kötöttem ki – vonja meg a vállát, ahogyan hátranéz rám. – Jaj, kérlek, ne nézz így rám, és ne tedd csípőre a kezed, tudod, hogy ki nem állhatom – húzza el a száját, majd ismét előre fordul, és maga elé mered. Mindezt hatalmas hangzavar keltése mellett teszi.
- Egyébként, mit csinálsz? És nem lehetne halkan csinálni, amit csinálsz? – telepedek le mellé a földre és magam alá húzom mindkét lábamat. Előttünk egy nagy gödör van ásva, amellett pedig egy kupacban Ricsi bá’ el nem fogyasztott piái.
- Tudom, hogy ha valami nagyobb inger ér téged, képes vagy inni a bánatodra, ezért előre gondolkozom – sóhajt. – De sajnos, úgy néz ki, kiszagoltad a rejtekhelyet, úgyhogy újat kell keresnem, ahova eláshatom őket.
- Feri… Miért nem dobtad ki őket egyszerűen? Bevágod az első kukába idefelé jövet, nem nehéz – nézek mélyen a szemébe, és igyekszem visszatartani a kitörni készülő nevetést.
Én ugyan sikerrel járok, de a bátyámról nem mondható el ugyanez. Hangos hahotába kezd. Ekkor már én se tudom visszatartani és belőlem is kirobban a nevetés.
- Hogy erre én miért nem gondoltam korábban? – kérdezi nevetve, mire én a vállába öklözök.
- Hogy miért? Mert te fitogtatod a tudásodat, ahogyan csak egy vörösinges kapitány tudja. Néha lazíthatnál egy kicsit. Mindig mindent magadra vállalsz. Most is, ahogy jöttek a rendőrök, nem hagytad, hogy beszéljek velük, rögtön a hátad mögé löktél, nehogy egy pillantást is vethessenek rám. Miért?
- Mert a kishúgom vagy. Az a dolgom, hogy megvédjelek mindentől. Amióta ideköltöztünk, azóta meg pláne. Nézd meg, ahogy megérkeztünk, javítóba kerültél, ahonnan nem sokra rá kirúgtak. Mit kéne tennem? Hagynom, hogy a végén egyszer csak kinyírasd magad? – a végét már szinte kiabálja.
A karjára teszem a kezem, ezzel elérve, hogy ismét rám nézzen.
- Nem nyíratom ki magam, ráadásul, amint vége az utolsó kontrollvizsgálatomnak, el akarok menni az itteni gimibe, hátha vissza vesznek az utolsó évre. Vagy félévre legalább. Kell az a nyavalyás érettségi! – húzom el a szám a végén. Feri tekintete büszkeségről árulkodott, ami valljuk be, nála elég ritka.
- Büszke vagyok rád, hugi – ölel magához meghatottan, már-már túl nyálasan. Sok dolgot elviselek Feritől, de ez már tőle is túl sok. Kezd olyan lenni, mint én a mensis napokon.
- Öhm.. Feri? – próbálom eltolni magamtól a bátyámat, miközben igyekszem nem mutatni a meglepettségemet, előbbi érzelmi kitörése miatt.
- Igen? – húzódik hátrébb, hogy ismét a szemembe tudjon nézni.
- Ricsi bá’… ő akkor… - nagyot nyelek, hogy a gombóc eltűnjön a torkomból.
A bátyám csak sóhajt, lehajtja a fejét és bólogatni kezd. – Igen, tényleg meghalt. De ne aggódj, még egyszer nem hagyom, hogy intézetbe kerülj. Amíg be nem töltöd a tizennyolcat, én leszek a gyámod, ez biztos, a rendőrök utána néztek. A ház is a miénk, ameddig élünk a lehetőséggel, szóval nincs mitől tartanunk. Csak az anyagiakkal lesz egy kis gond, de azt is meg fogjuk oldani – simít végig a karomon fentről lefelé. – Tudod, végül is, sajnálom azt az ütődöttet. Nem ezt érdemelte.
- Ezt hogy érted? Baleset volt vagy nem? – kerekedik el a szemem, hiszen eddig nem erről volt szó.
- A boncnok szerint, mielőtt kiesett volna a kocsi elé, verekedett valakivel, ugyanis ütésnyomok voltak az arcán, illetve az orra is eltört.
- Honnan tudják, hiszen a kocsi is tehette mindezt, nem?
Erre ő csak vállat von, és kifelé kezd terelni a tisztásról. – Azt mondják, tisztán látták, hogy ökölnyomok voltak a két orcáján és a nyakán is néhány helyen. Tudod mit? Ne beszéljünk róla! Inkább menjünk haza!


~


Másnap reggel sikerült időben felkelnem és elkészülnöm, hogy mehessek az orvoshoz újabb vizsgálatra. De legalább már nincs sok hátra.
Nagy meglepetésemre a kajámat sem hagytam otthon, buszjegy is volt nálam és a jármű is időben jött. Így hihetetlen, de még negyed órával az időpontom előtt sikerült odaérnem.
Miután sikeresen túléltem ezt a nagyon is megrázó vizsgálatot, gondoltam, kissé más irányba veszem az utamat.
Eléggé megorroltam saját magamra, amikor elértem a kapucsengőig. Mégis hogy gondoltam, hogy ilyenre vetemedek? A következő pillanatban már a tizenötös lakás csengőjét nyomtam, mielőtt eliszkolhattam volna a fenébe.
- Tessék? – szólt recsegve a kicsiny hangszóróból egy rekedt férfihang. – Ha megint el akarnak adni valamit, jobban teszik, ha tovább állnak, mert mi nem óhajtunk…
- Elnézést, de én Kíra vagyok, és Bokát keresem – felelem félénken. A következőkben csak hümmögést hallok, majd egy zúgás kíséretében leteszi és beenged a lépcsőházba. Nagyon jól tudom már az utat, elvégre Csónakos egyszer már elhozott Bokához, amikor legutóbb a kontrollról jövet hazafelé tartottam.
Második emelet, jobbra az ötödik ajtó. Amikor odaérek, türelmesen várok egy kicsit, majd kopogásra emelem a kezem, de abban a pillanatban a nyílászáró már ki is tárul. Egy középkorú, kissé már őszülő és egy-két helyen kopaszodó férfi áll a küszöbön.
- Fáradj beljebb, kérlek! – a hangja sokkal barátságosabban cseng, mint az imént a kaputelefonban. – Szóltam Jánosnak, hogy egy barátja keresi, azt mondta engedjelek be, mert beszélni akar veled. A szobájában van, menj be nyugodtan.
Ahogy elindulok egyenesen Boka szobája felé, a férfi – vélhetőleg az apja – még egyszer utánam szól. – Várj csak! Mit is mondtál, hogy hívnak?
Egy pillanatra lefagyok, hiszen Kíraként mutatkoztam be, pedig ezt eddig sosem tettem meg ezelőtt. Még akkor sem, ha felnőttel találkoztam.
- K.Á.D.-nak szólít mindenki – erőltetek az arcomra egy bíztató mosolyt, csak hagyjuk ezt a témát. Ő egy ideig csak áll és gondolkozik, majd vállat von és elvonul egy másik szobába.
Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ahogyan megállok Boka ajtajában. Halkan kopogok párat, majd lassan benyitok.
Boka az ágyán ül és kezét vizsgálgatja, ám ahogy belépek, felnéz, és hatalmas vigyorra húzódik a szája a jelenlétemre.
- Szia! Jó, hogy ilyen hamar újra láthatlak. Mi újság? – áll fel az ágyról és egyik kezét a háta mögé rejtve elindul felém.
- Most jövök a szokásos kontrollos hülyeségről és gondoltam benézek, mert beszélnünk kell… - pásztázom a cipőmet.
- Foglalj helyet, helyezd magad kényelembe! Ne ácsorogj ott, ez már nekem kínos – szakad fel egy apró, már-már zavart kuncogás a torkából.
Lassan odasétálok az ágyához és letelepszem a szélére, míg ő a forgósszékét gurítja elém és lovaglóülésbe helyezkedik el.
- Ha most azzal jössz, hogy Csónakos szimpatikusabb neked nálam, én esküszöm, kivetem magam az ablakon, ugyanis minden lánnyal ez történik, aki megtetszik nekem – hadarja el egy szuszra. Fel sem fogom, mit mond, amíg be nem fejezi. Szóval tetszem neki…
- Nem, nem erről van szó. Csak, tudod… Kedvellek téged. És olyan érzés, mintha valami láthatatlan erő húzna folyton hozzád, de ez nem történhet meg. A bátyám… - ekkor dühös morgás szakad ki belőle és félbeszakít.
- Áts mondta, hogy gyere és szakíts velem, igaz?
- Szakítani? – kacagok fel. – Te miről beszélsz?
- Úgy értem…
Gúnyosan felnevetek.
- Hagyd, hogy befejezzem, rendben? Úgy érzem, még nem állok készen rá, hogy valaki annyira fontos legyen a számomra, mint amennyire te gondolod rólam. Hallottam legutóbb, mikor itt voltam, hogy azt kívántad, bár a tiéd lehetnék. Sajnálom, de nekem ez túl gyors lenne. Annyi minden történt velem mostanában, hogy nem állnék még készen egy kapcsolatra. Viszont nagyon szeretném, ha jóban lennénk. Aztán később majd meglátjuk, mi sül ki belőle, de egyelőre maradjunk csak barátok, oké? – fejezem be és látom, hogy lehajtott fejjel ül, és csak mered maga elé.
- Persze, igazad van. Hülye voltam, amiért ennyire kapkodtam. Csak olyan érzésem van veled kapcsolatban, mintha már ismernélek régóta. Olyan dolgokat tapasztalok, amikor veled vagyok, amikben már régen nem volt részem. Furcsán fog hangzani, de mintha újra az a kissrác lennék, aki a grundon osztogatta a pajtásainak a parancsot.
Emlékszem ám azokra az időkre. Napról napra azon a cseresznyefán ücsörögtem, csak hogy elsőként pillantsam meg, ahogy belép a grundra. Nekem ne mondja, hogy nem tudta, ott vagyok.
- Nos, én akkor megyek is. Csak tisztázni szerettem volna a dolgokat – törlöm izzadt tenyeremet a farmerembe, majd felállok és az ajtó felé indulok. Boka is éppen ekkor áll fel a székéről, így sikeresen egymásnak ütközünk. Én elveszítem az egyensúlyomat, ő utánam kap, ám a következő pillanatban el is rántja a kezét és felszisszen. Jobb kézfején csúnya zúzódások sora éktelenkedik.
- Ezeket hol szerezted? – kérdezem aggódva, ugyanakkor gyanakodva, mert valami szöget üt a fejembe. Mi van, ha…
Egy pillanatra elfehéredik, majd megköszörüli a torkát.
- Á, semmiség, csak egy kis bunyóba keveredtem nemrég. Néhány részeg alak leállt velem kötözködni, meg lökdösődni, én meg csak megvédtem magam.
Az nem lehet!

2018. augusztus 14.

PUF ON, WORLD OFF // Hogyan készül egy bejegyzés?


Ciao!
Mai jelmondatunk: PUF ON, WORLD OFF
Elmesélem Nektek, hogyan is készül, egy-egy bejegyzés legyen az új fejezet, különkiadás, karakterinterjú.



Fejezetek


Első és legfontosabb szempontom az ihlet. Anélkül elég nehézkes nekikezdeni az írásnak, de szerintem ezt mindannyian tudhatjátok. Általában egy megírt fejezet után már kezd kialakulni a következő körvonala a fejemben, de nem mindig ilye egyszerű megfogalmazni ezeket a gondolatokat. Példának okáért, jelenleg a 8.fejezetet tervezem, amihez az első néhány jelenet már összeállt a fejemben, csakhogy nem tudom, hogyan is vessem „papírra” ebben az esetben wordbe a gondolataimat. Ilyenkor szokott kelleni a motiváció.
Ehhez általában az 1969-es feldolgozás, illetve a musical dalok segítségét szoktam kérni. Ahogyan hallgatom valamelyiket a kettő közül, valamiért könnyebben jár a kezem a billentyűkön, így akár egy nap vagy egy délután alatt elkészülhet egy új fejezet.
Mindezek után, amikor elkészülök, átolvasom még párszor, hogy biztos olyan lett-e, amilyenre terveztem, majd a blogon vázlatba teszem és várok a bétázásra, amelyet nem tudok elégszer megköszönni szl22-nek, hogy vállalt. Bár, őt ismerve, neki ez csak ajándék, mert elsőként olvashatja az új bejegyzéseket.
Amint a bétázás is megtörtént, jöhet a cím ötlet, ami néha már a fejezet megírása elején vagy akár közben is kialakulhat. Ebben ismét a dalszövegekhez kell folyamodnom. Ilyenkor szl22 és én is böngésszük őket sorról sorra, hogy melyik illene a leginkább az adott részhez. Ha nem tudunk dűlőre jutni, akkor szoktam a Ti segítségetek kérni Facebookon egy szavazás keretein belül.
Mikor már a cím is kiválasztásra került, jöhet a tökéletes kép vagy éppen gif megtalálása a bejegyzés elejére. Az aktuális fejezetben szereplő karakterek közül kell először is választani, majd keresni egy olyat, ami egy kicsit is, de köthető a történethez.
Amint ezzel is megvagyunk, már olvasásra kész fejezettel, még néha utoljára átolvasom, aztán már publikálva is van.


Interjúk


A fejezetekkel szemben egy-egy interjú megírása sem volt a legkönnyebb feladat. Most, hogy mind elkészült és már csak publikálásra várnak, rájöttem, hogy azok is milyen időigényesek voltak.
Először ki kellett választani a szereplőt. Gondolom sokan azt hiszik, hogy a kérdéseket előre kitaláltam hozzá, pedig spontán jöttek írás közben. Akárcsak egy-egy szereplő stílusa, mondanivalója. Persze, a fejezetekben meglehet ismerni a karaktereket, ám egy interjú kicsit jobban bevezet az érzéseibe, történetébe.
Szóval, amint a szereplő ki lett választva, szerkesztettem egy montázst, amik egyébként nagyon gyatrák lettek, de csak ahhoz kellettek, hogy ne zavarodjak bele, hogy kié van kész, illetve kié vár még megírásra. Miután a montázs is meglett, kezdtem el agyalni a bevezető szövegen. Tudjátok, azon a sablon „örülök, hogy elfogadtad a meghívást” dumán, ami sajnos vagy nem sajnos, de minden szereplőnél megjelent a legelején. Elvégre, valahogy el kell kezdeni, nem igaz?
Ezután kezdett a dolog izgalmassá válni, mert a fejemben az adott szereplő története már megvolt, csak úgy kellett hozzá a kérdéseket is igazítanom. Igyekeztem arra is figyelni, hogy ne legyenek nagy ugrások a kérdések között. Például „Mi a kedvenc színed?” aztán meg „Amúgy melyik iskolába jársz?”. Több kevesebb sikerrel, de ezt is sikerült megvalósítani, ám volt, hogy a fél interjút újra írtam, mert egy témát boncolgattam egész idő alatt és semmi másra nem tértem rá, amire egyébként szerettem volna. Ilyenkor néhány kérdést kivettem és csak a fontosabbakat hagytam benne.
Bevallom, voltak részek, amikbe olyannyira sikerült beleélnem magam, hogy gombóccal a torkomban írtam le a válaszokat, például Boka interjújánál. De erre majd később rájöttök, hogy pontosan miért.
Amint a kérdez-felelek is megvolt, jöhetett ismét az átolvasás, bétázás, újabb átolvasás majd a publikálás.



Eddigiek Bokával…


Talán a legnehezebb mégis a különkiadás megírása volt. Több fejezetet átírni más szemszögbe nem volt a legegyszerűbb. Pláne, hogy a párbeszédekre ügyelni kellett, hogy ne változzanak meg.
Ha jól emlékszem, négy vagy öt fejezet került átírásra. És ez egy több napos munka volt, mert amikor sikerült belelendülnöm, nem tudtam abbahagyni és ki akartak folyni a szemeim a fáradtságtól, de nem akartam leállni. Ám még így is, ha jól emlékszem három napot vett igénybe a feladat, aztán a szokásos átolvasós, bétázós köröket is le kellett futni.
Sok más fejezettel ellentétben, itt nem gondolkoztam annyit a címen. Úgy voltam vele, hogy nem tudnék dalszövegből kiragadni egy-egy sort, ezért egyszerűen az Eddigiek Bokával… cím mellett döntöttem. Nem túl eredeti, de a célnak megfelel.
Az átírásban az egyik legnehezebb talán a gondolatok megfogalmazása volt. Férfi szemszögbe, amúgy is nehezen tudok írni, de átírni volt csak igazán nehéz. Nőként megvannak a saját érzéseim, véleményeim, de férfiként gondolkozni nem könnyű, hogy ne essek át néha a ló túloldalára. Bizton állítom, hogy ezt még gyakorolnom kell, de ha a jövőben ismét különkiadás lesz, igyekezni fogok.


Ötletelés


Utolsó körben pedig térjünk rá egy kicsit az ötletelésekre. Már többször említett, bétámmal, barátnőmel, papuskámmal, Wundinémmal rengeteget nevetünk, miközben újabbnál újabb jelenetek alakulnak ki kicsiny fejünkben. Mindezeket egy #-gel ellátott vázlatban gyűjtjük, aminek a neve, nem hiszem, hogy nyomdafestéket tűrő. Itt került megalkotásra többek között a Pásztorok keresztnevei, a 6.fejezetben már látott „Csónakos szexi teste, amit a Facebook se tölt be” jelenet, valamint a jövőben még megírásra kerülő részletek, amik eddig csak vázlatosan vannak meg. Ha lenne rá igény, néhányat nagyon szívesen megosztok Veletek, csakhogy gondolkozhassatok, mikor és hogyan fognak belekerülni a történetbe. Mit szóltok?

Azt hiszem egyenlőre ennyit a kulisszatitkokról, jóból is megárt a sok. De ne aggódjatok, már szaladok is írni a következő fejezetet.
További kellemes napot és jó olvasást, ha valaki erre tévedne!

2018. augusztus 8.

BLOGSZÜLETÉSNAP + meglepetés

Ciao!
Én kis hebehurgya elfelejtettem, hogy augusztus másodikán volt a blog 1 éves.... Nem is értem, hogy lehetek ilyen szétszórt...
De ne aggódjatok, ugyanis ajándékkal azért készültem Nektek.
Bepillantást nyerhettek egy észülő spin off történetbe, főszerepben pedig...
Majdnem elkotyogtam a legfontosabbat...
Olvassátok szeretettel a prológust♥



A gyász soha nem könnyű időszak az elhunyt szerettei számára. Különösen, ha köztük van az Igazi, aki egyben a legjobb barát szerepét is betöltötte az életében.
2018. március 23. Ezt a dátumot sosem fogja elfelejteni. Elvesztette a lelke nagyobbik felét, az élete értelmét, aki miatt képes volt összeszedni magát. Elvesztette, csak azért, mert jót akart neki. Nem mondta el, hogy milyen beteg, pedig rájöhetett volna magától is.
Göndör, szőke fürtjei a szemébe hullnak, ahogyan előre hajol, hogy meggyújtsa a kezében tartott cigarettát. Ő sosem szerette, ha dohányzik. Mindig azt mondta, akkor nem annak a férfinek látja, akibe beleszeretett régen.
Kék szemében könnyek csillognak, ahogyan a földre dobja a csikket és erősen rátapos. Hangos zokogás szakad fel belőle és a közeli fának dől, hogy megtartsa az egyensúlyát. Kell néhány perc, mire a légzése ismét egyenletessé válik. Megtörli könnyáztatta szemét és lenéz a lábábál heverő eltaposott cigaretta csikkre.
Eszébe jut a betegsége gyerekkorából. Hogy lángolt a tüdeje megannyi napon át, mikor érezte, hogy közel a vég. De csoda folytán sikerült meggyógyulnia. Akkor Ő, aki a legfontosabb volt számára az egész világon, miért nem tudta megtenni ugyanezt?
Miközben elmereng, egy kéz nehezedik a vállára. Jobbra fordul és ismerős zöld szempárral, ismerős barna loknikkal és túlságosan ismerős apró szeplős arccal találja szemben magát. Annyira hasonlít rá. Vagy talán ő hasonlított az anyjára? A fene se tudja már!
A középkorú nő az apró fekete retiküljébe nyúl és egy borítékot ad a kezébe. Ezután átöleli és néhány percig szorosan tartja. Mikor elhúzódik, egy anyai puszit ad az orcájára és a füléhez hajol.
- A szobájában találtam – suttogja alig hallhatóan. – A te neved volt a borítékon, gondoltam elhozom neked.
Csak nézi a kezében tartott borítékot és a kacskaringós betűkkel ráírt nevet. A saját nevét látva az Ő kézírásával ismételten sírásra készteti. Csak azt juttatja eszébe, hogy nem volt vele az utolsó perceiben. Akárhogy sietett, nem ért oda időben. Elvesztette.
Felpillant a borítékról a sírástól felpuffadt zöld szempárba. Fájdalmas és szeretettel teli tekintete az övébe kapcsolódik és már vagy századjára megtelik könnyekkel.
Közelebb hajol és csókot nyom az asszony homlokára, ahogyan az anyjával is tette régen.
- Ha megbocsátasz, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – simítja végig a karját gyengéden. A nő csak bólint és zsebkendőt vesz elő, hogy megtörölje nedves arcát.
Még egyszer rámosolyog azzal a szokásos gyászolós szomorú mosollyal és tovább áll.
A boríték súlya fájdalmasan húzza le a fekete öltönye belső bal zsebét. Mintha a szívét húzná le valami a mellkasából.
Kezei a fekete nadrágja zsebében. Így sétál el, lehajtott fejjel megannyi részeg fiatal mellett, akik egymásnak adják át az üveget és nagyot húznak belőle. Mikor a lába már kellően fáj a cipőben, megáll és egy elöregedett épület sárga falának támaszkodik. Csak nézi a rengeteg viháncoló lányt, akik ragadozó tekintettel méregetik őt az öltönyében. Ha tudnák, hogy honnan jön éppen!
Egy lány lép oda hozzá bőr miniruhában és szinte az arcába mászik.
- Szia! – búgja a fülébe. – Nincs kedved elszórakoztatni engem és a barátnőimet egy kicsit? – simít végig a mellkasán, félretolva a kigombolt öltönyt.
- Nem! – feleli rekedten, lefejti magáról a lány hosszú piros körmökkel díszített kacsóját és továbbáll.
Ezúttal nem áll meg a népes utcán, csak amikor elér a számára legkedvesebb helyre. A park egyik nyugis kis részébe. Egy fűzfa áll ott a kis tavacska mellett. Szomorúan elmosolyodik, ahogyan megrohamozza a sok régi emlék. Az első randi, amikor véletlenül keveredtek ide, majd sorban a többi, mikor már szándékosan rossz felé kanyarodtak.
Leül a fa alatt álló, kissé már elöregedett fapadra és előveszi a zsebéből a borítékot. Forgatja, kisimítja a kissé összegyűrődött bal sarkát, majd reszkető lélegzettel kibontja.
Két teleírt papírt tartalmaz, rajta a már jól ismert kacskaringós betűk.
Körbe néz nem-e jár arra valaki, majd letöröl az arcáról egy éppen legördülő könnycseppet és olvasni kezd.

„Drága Nemecsek!

Ha eljutott hozzád ez a levél, az azt jelenti, hogy elszakadtunk egymástól. Már akkor megírtam, mikor az orvosok közölték, nagy a valószínűsége, hogy nem élem túl ezt a tüdőgyulladást. Nem vagyok olyan erős, mint Te. 
Veled ellentétben, nekem nem volt okom miért kitartani. Tudom, most azt kérded, mi a helyzet Veled? Velünk? Csak Te tartottad bennem a lelket az utolsó hetekben. Miattad igyekeztem erős lenni, nem kimutatni a fájdalmat. Sajnálom, hogy egyedül kellett hagynom Téged, szerelmem! De tudd, hogy én mindig Veled leszek, csak nézz fel este a fűzfánk feletti legfényesebb csillagra! Az leszek én. A Te egyetlen fényes angyalod!
Itt fekszel mellettem és még csak nem is sejted, hogy én a búcsúmat írom Neked. Olyan békésen alszol, akár egy árva kisfiú, aki hosszú-hosszú reménykedés után végre egy gondos családhoz kerül. Milyen furcsa! Hisz, valóban ez történt! Mikor belém szerettél és éjszakánként beszöktél a szobámba, ugyanígy aludtál. Most, hogy a családom el- és befogadott Téged, te is a részese lettél.
Istenem, megint sírok… Csak nehogy felébredj a zokogásomra, mint előző este!
Az ok, amiért valójában írom ezt a levelet csupán annyi, hogy szeretnélek megkérni, vigyázz a naplóimra! Tudom, furcsa kérés, de ezzel szeretném bebizonyítani Neked, hogy mindig ott leszek melletted. Attól a naptól kezdve, hogy kisgyerekként megláttalak, elkezdtem naplót írni. Minden olyan nap bele van írva, amikor mi találkoztunk. 
A szobámban az íróasztalom mögött az egyik meglazult padlódeszkában vannak elrejtve. Minden, ami Hozzád köt, ott van elrejtve a kíváncsi szemek elől. Minden, ami ott van a Tiéd!
Nem tudom ezt tovább csinálni! Nem tudok úgy írni egy búcsúlevelet, hogy közben itt ülök melletted az ágyban, amíg Te alszol!
Még annyit, hogy remélem tudod, megváltozott az életem már azon a napon, amikor mi először találkoztunk. Ahogyan próbáltál nekem segíteni az ernyőmmel a szakadó esőben, majd megosztottad velem a sajátodat, csakhogy ne ázzak el, pedig már csuromvíz voltam alapból. Aztán ahogy legjobb barátokká váltunk, végül többet kezdtünk érezni egymás iránt. Már kamaszként is tudtam, hogy ez nem csupán múló románc lesz.
Te vagy az Igazi! A Nagy Ő! A Mindenem! Nélküled elveszve bolyongtam volna a nagyvilágban. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, érdemes élni és szeretni az életünket! Ezt nálad jobban senki nem tudhatja. A Halál markába kerültél egészen kicsi korodban, de imáim meghallgatásra találtak és jobban lettél.
Már akkor fontos voltál nekem, amikor még nem is ismertél. Hogy pontosan hogyan? Minden kérdésedre választ kapsz a naplóimból, szívem! Csak olvasd el őket! Tudom, hogy fájdalmas lesz, de higgy nekem, szerelmem, sokkal jobb lesz utána!
Élj boldogan, édesem! Lépj tovább! Tudom, sokat kérek, de próbálj meg ismét szerelmes lenni valakibe! Vedd feleségül, legyen sok gyereketek! Tegyetek meg minden olyat, amit velem nem tudtál megtenni! De a legfontosabb, hogy maradj ugyanolyan erős, mint már kissrácként is voltál! Ne hagyd, hogy a gyász elemésszen! Ha másért nem is, akkor értem tedd meg!
Én az idők végezetéig szeretni foglak! Ha nem is látsz mindig, érezni fogod, hogy Veled vagyok.
Egy nap majd talán egy új testben térek vissza, hogy újra beléd szeressek és magamba bolondítsalak. Csak higgy ebben, kérlek! 
Sose feledd, amit akkor mondtam, mikor szerelmet vallottam Neked! „Minden léleknek megvan a maga párja, és én tudom, hogy az enyém örökre a Tiédhez fog kötődni!”
Szeretlek, Nemecsek Ernő! Ezt sose feledd!
A szívem örökké a Tiéd!
Egyetlen fényes angyalod,
Mini”

Könnyeit nyeldesve szorítja a papírt a kezében. De hiszen két papír volt a borítékban. Gyorsan kézbe veszi a másikat is, de azon csak és kizárólag szívecskék vannak. Erre szomorúan elmosolyodik és szépen visszahajtogatja a papírokat a borítékba és visszateszi a zsebébe. Megdörzsöli könnyáztatta arcát, hátha el tudja tüntetni a sírás nyomait, majd futó lépésben teszi meg a távot Mini otthonáig. Ami az ő otthona is egyben.
Szerencsére még senki nem ért vissza a temetőből a torra, amit itt a házban akartak tartani. Így hát fel szalad a szobájukba, ami immár csak az övé és sietve kihúzza az íróasztalt a helyéről. Ledobja az öltönyét az ágyra, majd letérdel és keresni kezdi a kilazult deszkát. Már remegni kezd az idegtől, amikor beleakad az ujja egy kis résbe az egyik deszka sarkánál. Ránehezedik egy kicsit, hogy hallja, nyikorog-e. Mikor meghallja az nyikorgó hangot, mosoly kúszik az ajkaira és elégedetten emeli fel a deszkát a helyéről.
Az apró, sötét odúban egy doboz van. Óvatosan kiemeli, lefújja róla a port, majd az ágyra telepszik. Leveszi a fedelét és mint egy kincskereső, aki éppen a milliókat érő kincset találja meg, tátva marad a szája. Minden közös emlékük bele van sűrítve ebbe a dobozba. A törött esernyő az első találkozásukról. A mozijegyeik, fényképek és persze a naplók. Hat darab bőrkötetes kis könyv, összekötve egy madzaggal. Rajta pedig egy öntapadós cédula, amire a következő van írva; „Minden, ami Nemecsek”.
Nemecsek, a kisfiú, aki túlélt egy veszélyes tüdőgyulladást, megmentette a Grundot, 16 évesen megtalálta élete szerelmét, akit rá nyolc évre el kellett temetnie, a fiú, aki úgy érezte, hogy nem számít senkinek, most végre tudta, hogy ez csak és kizárólag neki és róla fog szólni.