2018. június 23.

6. fejezet // Az ember eltéved

Ciao!
Tudom, hosszú időre eltűntem, de sajnos ihlethiányban szenvedtem az elmúlt hónapokban, pedig nagyon szívesen megírtam volna akár több fejezetet is, de nem szerettem volna összecsapni sem.
De ezúttal kedvenceink visszatérnek, hogy elszórakoztassanak minket! :)
Jó olvasást:3


Szájával az enyémet keresi. Mikor ismét megcsókol, szinte elolvadok. Kezei a testemet fedezik fel, majd megállnak a csípőmön. Elkezdi fehér trikómat felfelé húzni, és csak annyi időre szakad el a számtól, hogy áthúzza a fejemen a ruhadarabot.
Én is a pólójáért nyúlok, amit engedelmesen le is ránt magáról. Aztán ismét a számnak esik.
- K.Á.D... ha most nem állunk le... félek, hogy elhamarkodnánk néhány dolgot... - sóhajtja a csókok között.
Erre én csak elmosolyodom és folytatom, amit elkezdtem: Boka vetkőztetését.
- Hugi, sose gondoltam volna, hogy így lealacsonyodsz - rángat ki egy ismerős hang a gyönyörből.
Oldalra kapom a fejem és Feri arcát látom meg, gonosz mosoly virít a képén.
- Csalódtam benned...
Ez visszhangzik a fejemben, amikor felpattan a szemem és az ébresztőm csipogása riaszt fel álmomból.
Egy újabb csodás nap kezdődik.
Nagy nehezen kikecmergek az ágyból, és gyors zuhanyt veszek. Felkapom az egyik fehér trikómat és sötétkék farmeremet.
El fogok késni, baszki!
Leszaladok a konyhába és készítek magamnak gyorsan egy sonkás sajtos melegszendvicset, amit kis híján otthon is felejtek. Úgy szaladok érte vissza az utca végéről.
A doktor úr nem fog örülni, hogy ismételten késni fogok. Szerintem már kezdi megszokni az öreg.
Végigsprintelek az utcán a buszmegállóig és megvárom a 70-es buszt, ami negyed óra múlva méltóztatik is odaérni.
És még tíz perc a menetidő a klinikáig. Átkozott tömegközlekedés!
Mikor nagy nehezen sikerül odaérni a vizsgálatra, elkezdődött a már egy hete történő mantra. "Hogy vagy, Kíra? Szeded a gyógyszereket? Jobban érzed magad? Iszol elég folyadékot?" És a többi szarság. Ez mind el szokott venni napi fél órát az életemből. De legalább már csak négyszer kell jönnöm. Van Isten!
Hazafelé sétálok, elvégre ki lehet olyan idióta, hogy csak egy buszjegyet hoz magával kettő helyett? Hát persze, hogy én! Ezért döntök az egészséges séta mellett. Ezen a héten már másodjára.

Éppen a Mária utca sarkára érek és az előző esti álmomon töprengek, amikor egy test - méghozzá elég nagy test - nekem vágódik.
- Teringettét! - kiáltja egy fiatal hang, majd lehajol, hogy összeszedje a szatyrából kiesett dolgokat, köztük egy kis aranyos plüss cicát, amin én el is mosolyodom. Ugyanilyet kaptam Feritől nyolcéves koromban.
- Nagyon sajnálo... Á, Kíra!
Felnézek az illető arcára, amin hatalmas mosoly terül szét, amitől az én szám is felfelé görbül.
- Ladik - köszöntöm tettetett nyugalommal a hangomban, mire Csónakos játékosan oldalba bök a könyökével, amitől három narancs négy féle irányba gurul, ha ez lehetséges. Az egyik kigurul a kocsiútra, a következő pillanatban pedig már egy autó kereke alatt végzi.
Egymásra nézünk Csónakossal, majd véget nem érő hahota kerít minket hatalmába.
- Most mehetsz vissza venni még egy narancsot! - lihegem, miután ismét rátalálok a hangomra a nevetés után.
- Ugyan, legalább János barátunk nem fog elhízni! - kacag fel ismét. János? Ja, Boka!
- Egyébként, - fordul hozzám, miután ismét lenyugszik - éppen Bokához tartok, mint már rájöhettél. Nincs kedved velem tartani? Felvidíthatnád kicsit az én mélabús Papuskámat! - biggyeszti le a száját.
Hezitálok egy ideig, majd mielőtt egy újabb narancs öngyilkosságot követne el, elkapom, és Csónakos szemébe nézek.
- No, kérlek! - noszogat továbbra is. - Nem sokszor használom a kérlek szót, szóval érezd magad megtisztelve.
Gyorsan szalutálok egyet.
- Értettem, uram!
- Na, akkor velem jössz? - csillan fel a szeme, amikor elmosolyodom. Kezdem egyre jobban megkedvelni ezt a Ladikost.
- Rendben, megyek - bólintok rá végül.
Csónakos szeme körül az öröm apró ráncai kezdenek látszani.
- Tudtam én, hogy könnyen belemész - feleli pajkosan, mire felnevetek és a szatyrába dobálom a maradék cuccokat.
- Na, álljon meg a menet! Azt mondod, hogy véleményed szerint könnyen kapható vagyok bizonyos dolgokra? - szegezem neki a kérdést köntörfalazás nélkül.
Erre apró piros folt kezd alakulni mindkét orcáján. Elpirul? Szóval csak a szája nagy ennek a srácnak!
Egész aranyos, ha nem nézzük a könnyen kapható részt.
- Nem éppen erre gondoltam - kuncog fel idegességében, majd mikor szemeit rám emeli, megszólal a telefonja.
- Komolyan? A Call Me Maybe a csengőhangod? - nevetek fel újultan.
- Csak ha Boka hív - kacsint rám, majd fogadja a hívást - Papuskám! Mi újság? Igen, megvan. Nem, dehogy! Hamarosan ott vagyok. Ó, és találkoztam egy angyallal, őt is magammal viszem, okés? Mi? Nem, Papuskám, annyira alantas nem vagyok!
És még további tíz percig trécselnek. Rosszabbak, mint a lányok! Mintha nem találkoznának néhány percen belül.
- Ladik, sose érünk oda, ha csak telefonálsz! - topogok türelmetlenül Csónakos szatyrával a kezemben.
Már éppen azon lennék, hogy a kezébe nyomjam a holmiját és hazamenjek, amikor cuppanós hangot hallat, és leteszi a telefont. Most tényleg puszit küldött Bokának? Remélem, rosszul gondolom!
- Na, mehetünk? - kérdezi olyan hangon, mintha nem most beszélt volna negyed órát telefonon a Papuskájával.

Alig félórával később már mindhárman Boka szobájában kuksolunk. Kiderült, hogy a narancs nem is neki kellett, hanem az anyukájának, merthogy Boka utálja a narancsot. Mit lehet abban a gyümölcsben egyáltalán szeretni?
Mivel nem tudunk mit kezdeni magunkkal, pizzát rendelünk és sztorizgatunk. Mindenki elmesél egy-egy ciki sztorit az életéből. Köztünk legyen szólva, durvább dolgok is kiderülhettek volna. Pláne, hogy én a fiúk sztorijait kívülről fújom, ők meg alig tudnak rólam valamit, főleg, hogy megtudták, Feri húga vagyok. De meglepő, hogy milyen közvetlenek még velem is, pedig én az ádáz vörösingesekhez tartozom…
Sztorizgatásunk egészen odáig fajul, hogy Csónakos elkezdi az úti beszámolóját Hollandiáról, ahol múlt nyáron voltak Bokával.
Boka elő is kapja a laptopját, majd mindhárman az ágya végéhez telepszünk le a földre. Ölében a laptopjával fészkelődik egy ideig, amíg kényelmesen el nem helyezkedik. Én is éppen azon lennék, hogy közelebb húzódjak hozzá, fel is húznám a lábam törökülésbe, csakhogy valaki – név szerint Csónakos – az ölembe huppan, amitől lángba borul az arcom, ahogy Bokára pillantok. Csónakos meg, mint akinek ez tök természetes, el kezd fészkelődni az ölemben, amíg kényelmesnek nem találja.
Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, ahogy szinte lyukat éget belém Boka pillantása. Mikor megkockáztatok egy óvatos pillantást felé, látom, hogy egyik szemöldökét felhúzta, így mered a laptopja képernyőjére, amíg várja, hogy bekapcsoljon.
Eközben Csónakos folyamatosan ecsetel valami panoptikumról meg viaszbábukról, amiket Amszterdamban láttak, csakhogy én nem bírok szabadulni az érzéstől, miszerint milyen kínos szituba kevert engem Csónakos csupán azzal, hogy az ölembe ült.
- Papuskám, – fordul egyszer csak Bokához. – megmutattad már K.Á.D.-nak a képeket, amik még kint készültek?
Boka csak a fejét rázza, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében megnyitja a Facebookot.
- Mondd csak, láttál már valaha ennél szebb és szexibb férfi felsőtestet? – húzza ki magát Csónakos büszkén.
Igyekszem visszafojtani a feltörni készülő nevetést, de nem igen jutok sokra.
- Igazán lenyűgöző, Ladik! – alélok el egy a fekete képernyőtől, amin nem akar betöltődni a kép. – Nyilván nagyon szexi lehet, ha még a Facebook se akarja betölteni…
Ezután egy gyors mozdulattal belecsípek Csónakos oldalába, amitől felugrik egy pillanat alatt, én pedig nyugodt szívvel nyújthatom ki elzsibbadt lábaimat. Mielőtt ismét a combomon kötne ki, arrébb csúszok, így a két fiú közé kerülök.
Mikor nagy nehezen betölti a Facebook a képeket, Boka mesélni kezdi mindazt, ami Hollandiában történt velük.
Mondtam már, hogy évek óta az ő hangja ár a fejemben? Többször is? Akkor, mindegy…
Nem tudom, meddig voltunk így; Boka, mellette én, szinte már a vállára dőlve, mellettem Csónakos, aki kissé belealudt az élménybeszámolóba, de ez mindegy is, mert a következő emlékem csupán az, ahogyan Boka halkan lecsukja a laptop tetejét, majd óvatosan magához von és teljesen átölel. Kisimít egy elszabadult tincset az arcomból, és gyengéd puszit nyom a halántékomra.
- Bár az enyém lehetnél…
Nem tudom, hogy ezt valóban kimondja vagy csak fejemben hallom a hangját, de az biztos, hogy az ő hangjára sokkal jobb álomba merülni, mint bármi másra.

2018. március 9.

20 feliratkozós Különkiadás // Eddigiek Bokával...

Ciao!
Akik már benne vannak a Facebook-csoportban azok már tudhatják, hogy elkezdtem írni egy különkiadást, amiért elértük a 20 feliratkozót. Még mindig nem tudom elhinni *-*
Szavazást indítottam Facebookon, hogy kinek a szemszögéből olvasnátok inkább ezt a részt és a többségetek Bokára szavazott, ezért megírtam az eddigi fejezeteket az ő szemszögéből is.
Olvassátok szeretettel:3



Elképesztő ez a srác! Már megint minek ökörködik? Azt kérte, jöjjek ki elé az állomásra, erre egy lánnyal a karjában száll le a vonatról? Nem normális! Mondjuk, ezt eddig is tudtam, de most már holtbiztos, hogy az!
Csónakos felém biccent, egyik hosszabbra hagyott, sötét fürtje kék szemébe hullik. Lassan sétál, kezében a lánnyal, majd ahogy odaér hozzám, óvatosan leteszi az egyik közeli padra. Furcsán ismerősnek tűnik nekem a lány, mintha már láttam volna valahol. Szőke tincseiről Nemecsek jut eszembe. Ha velünk lenne, vajon még mindig kis tejfölszőke haja lenne, vagy talán már inkább sötétszőke?
Igyekszem kiverni a fejemből kis barátom emlékét, és ismét Csónakosra és az ismeretlen lányra koncentrálni.
- Hallod, Csónakos, hol szedted fel ezt a bigét? – kérdezem, a karjaimat a mellkasom előtt összefonom.
- Viccelsz? Kiröhögte a nevemet! Szerinte a csónak és a ladik ugyanaz! Pedig te is tudhatnád, hogy a ladikra nem lehet ülni!
Szám egy vonallá préselem össze, ezzel visszatartva a feltörni készülő nevetést.
A lány mintha ébredezne, ám a szeme meg se rebben, mégis mintha a légzése más ütemet vett volna fel, mint eddig. Már nem az a nyugodt szuszogás, sokkal inkább erőltetetten lassan veszi a levegőt.
- Boka, szerinted a varázscsókomtól felébredne? Tudod, mint a Csipkerózsikában?
Csónakos és a hülye Disney poénjai…
Halkan felnevetek, mikor rájövök, hogy eljött az a pillanat, mikor a barátomat el kell, hogy szomorítsam.
- Csónakos…
- Igen?
- Miből gondolod, hogy a csókod varázserejű? Tudhatnád, hogy még Janó se kel fel a csókjaidra! Meg amúgy is nem azt mondtad, hogy utálod a Csipkerózsikát… akárcsak a többi Disney-t?
- De azért abból is el lehet sajátítani néhány dolgot, ha érted mire gondolok, Papuskám...
Remélem, hogy nem az eredeti mesére gondol, mert abban eléggé +18-as dolgok történnek, nem csupán egy szimpla csók.
- Vagy szerinted kipróbáljam az eredeti verzióban használt taktikát?
Ahogy a mondat elhagyja Csónakos száját, a szőke lány egy hirtelen mozdulattal felül.
- Na, még mit nem!
Kárörvendő féloldalas vigyorra húzódik a szám. Tudtam én, hogy egy ideje nem alszik!
- Jéé! Felébredt! – mutat rá Csónakos, megjátszott csalódottsággal a hangjában.
- Látod, haver, mondtam, hogy a te csókodtól ugyan senki nem ébredne fel.
- Öhm… Hol vagyok? És hogy kerültem ide? – kérdezi a lány, miközben értetlenül néz körbe az állomáson. Hát nem idevalósi? Nem is emlékszik, hogy mi történt?
- Üdv a kajdacsi vasútállomáson! – tárja szét a karját Csónakos, mire én mellette halkan, köhögésnek álcázva nevetni kezdek.
- Azt tudom, te sügér! Azt nem értem, hogy a vonaton ültem, mikor elaludtam, akkor hogy kerültem ide, erre a padra?
Most jön el az a pillanat, amikor én is becsatlakozok eme érdekes társalgásba.
- Ladikos barátom, a saját két kezében hozott le a vonatról – túrok jobbommal sötét hajamba. Mindeközben érzem, hogy a lány engem figyel. Mi olyan érdekes rajtam? Van rajtam valami?
- És a bőröndöm? – szakítja el a tekintetét rólam, majd hirtelen megszólal.
- Hoppá! Az még fent maradt a vonaton! – kerekedik ki Csónakos kék szeme egy pillanat alatt, majd visszaszalad a vonathoz.
Figyelmemet ismét a lány vonja el. Akárcsak egy kismacska, nyújtózik egy nagyot, így jobban szemügyre tudom venni, hosszú, fehér, kecses nyakát és szőke fürtjeit. Miért olyan ismerős nekem ez a nyújtózás? Ismerem én ezt a lányt valahonnan…
- Egyébként, Boka vagyok – nyújtom felé a jobbomat, amit ő habozás nélkül el is fogad.
- A barátaim egyszerűen csak K.Á.D.-nak hívnak – néz a szemembe és rázza meg a kezemet. Egy pillanatra, mintha elvesznék abban a gyönyörű, barna tekintetben.
- Mondd csak – elengedem a kezét, így érzem meg, hogy mennyire jól is passzolt a keze az enyémhez. Egyszerűen elveszett apró keze a markomban. –, nem találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerősen cseng a hangod…
Látom rajta, hogy erősen gondolkozik, mert beharapja a száját. Önkéntelenül féloldalas mosolyra húzom a számat és lábaimat bokámnál keresztbe téve figyelem őt.
K.Á.D… Vajon mi lehet a neve? Ez nyilván a monogramja.
Nem jut eszembe egy olyan ismerős család se azok közül, akiket ismerek, akiknek „k” betűvel kezdődne a neve.
Megrázza a fejét, mintha egy gondolatot akarna elűzni a fejéből. Számat ismét egy vonallá préselem össze. Így figyeljük egymást, értetlenül, amíg Csónakos vissza nem tér, maga mögött ráncigálva egy apró, gurulós bőröndöt.
- Baj van? – néz egyikünkről a másikunkra. Egyszerre kezdjük rázni a fejünket K.Á.D.-dal. – Ismeritek egymást, nem igaz? – kérdezi karba tett kézzel, ám erre a mozdulatra az apró bőrönd eldől, mire K.Á.D. odaszalad, hogy felállítsa.
- Igen, Ladik, ismerjük egymást, hisz az előbb mutatkoztunk be egymásnak – feleli, ezzel mosolyt csalva az arcomra. Már fuldokolok a visszafojtott nevetéstől, mire ő csak a szemét forgatja. Azok a gyönyörű szemek!
Nagy csönd telepedik ránk, amit K.Á.D. tör meg egy hatalmas sóhaj után.
- Nagyon örültem, fiúk, de nekem haza kéne mennem. Egy kicsit későre jár, és a nagybátyám biztos, hogy már aggódik értem.
Hatalmas gombócot érzek a torkomban, ahogy ezt kimondja. Mintha valamit titkolna előlünk. De miért is hibáztathatnám, alig ismerjük.
- Akkor hazakísérünk! – szalad ki a számon, még magamat is meglepve ezzel. A szőke lány erre csak a fejét rázza.
- Nem kell, köszi! Beülök egy taxiba és az majd hazavisz, ne fáradjatok! – erőltet ki magából egy mosolyt, de sokkal inkább hasonlít fintorra. Gondolom, én is hasonló arcot vághatok, mert meglepetten pillant rám. Csónakos előre lép, megfogja a jobb kezét és apró csókot lehel rá. Ezt a csirkefogót! Mindig csak a csajozáson jár az esze!
- Ha így óhajtja, hölgyem!
Még egy utolsó mosolyt küld felénk, majd a bőröndjének a fogóját megragadva elindul kifelé az állomásról. Az ajtónál az egyik kalauz segít neki és tartja az ajtót, majd beemeli a kis kék poggyászt az ajtón túlra, amit K.Á.D. gyorsan meg is köszön.
Csónakossal szó nélkül indulunk utána, kezünk a zsebünkbe süllyesztve. Ahogy belépünk ugyanazon az ajtón, ahol az imént új ismerősünk tette, meglátjuk, ahogyan a mozgólépcsőn áll. A hátát nézem megállás nélkül.
Van valami természetellenesen vonzó ebben a lányban. Lehet, hogy azért érzem így, mert ismerős számomra, de nem vagyok igazán biztos benne.
Az állomás előtt két taxi áll. Egy Suzuki, és egy Renault. Kérlek, K.Á.D., inkább gyere vissza hozzánk! Mi majd hazakísérünk!
Hosszas gondolkozás után végül a Suzukit választja, nagy megkönnyebbülésemre, bár ez a sofőr se a legbarátságosabb. Ismerem apám barátját, imádja, ha fiatalokkal szórakozhat, ez mindig is így volt. Csak remélni tudom, hogy most kivételt tesz, és egyenesen haza viszi.
Amint beül a hátsó ülésre, legszívesebben odaszaladnék és közölném azzal a senkiházival, hogy inkább én vinném haza K.Á.D.-at, de egyszerűen lecövekelek. Csónakos mellettem szintén nem tesz semmit, pedig ő is ismeri ezt a férfit. Aggódó tekintettel figyeljük, ahogy az autó elgurul, és csak remélni tudom, hogy épségben hazajut, és hogy még látom a közeljövőben azt a csodaszép barna szempárt és a hosszú, szőke fürtöket.


Nem sokkal az ismerős ismeretlen lány, K.Á.D. távozása után a szobámban dekkolok Csónakossal. Törökülésben ülök az ágyam végében, ölemben a laptopommal és elszántan keresgélek Facebookon.
Eközben Csónakos az íróasztalom melletti forgósszékkel pörög világnak. Csoda, hogy még nem hányta szét a szobámat ennyi pörgés után. Már ha az eddig megevett pizza szeleket is számításba vesszük. Körülbelül a hétezredik pörgés után hirtelen megáll, és már azon van, hogy most a másik irányba pörögjön, amikor észreveszi, hogy idegesen harapdálom a számat, ezért cukkolni kezd.
- Nincs meg Júlia? – áll fel a székről, hogy az ágyamra heveredjen, de megszédül a sok pörgés után, így mellettem végzi.
- Már az ábécé összes betűjénél néztem, de semmi. Újra megnézem a K betűnél.
Ismét irgalmatlan tempóban kezdek kopácsolni a laptopom billentyűzetén. Egyszer csak Csónakos felnevet mellettem, hogy azt hiszem szét fog pukkanni a sok röhögéstől.
- Papuskám, úgy érzem így nem lesz meg a kívánt eredmény…
- Miből gondolod, mivel a monogramja K-val kezdődik, nyilván ott kéne kezdeni, nem gondolod?
Erre csak vállat von, majd ismét nevetésben tör ki, mire én is elnevetem magam. Miután lenyugszok, hatalmasat sóhajtok.
- Csónakos, mit tudsz te? – nézek rá komoly - legalábbis igyekszek, hogy az legyen - arckifejezéssel.
- Hogy hol van a K betű az ábécében! – bök a képernyőre, ahol éppen az Á betűnél álltam meg a keresésben.
Különös érzés fog el, ezért nem is megyek tovább, hanem simán lecsukom a laptopomat és Csónakos felé fordulok, aki a telefonján olvas valamit, nagyon elmélyülten. Egyszer csak a homloka ráncba szalad, majd észreveszi, hogy figyelem, és a feje felett az ágyamra hajítja az eszközt és a szokásos idétlen vigyorával néz rám.
- Sajnálom, Papuskám, de el kell intéznem valamit, szóval a romantikus esténknek lőttek – biggyeszti le az alsó ajkát, mintha csak sajnálná, hogy nem kell velem végignéznie újabb évad Amerikai Horror Storyt, amit amúgy már megígért nekem. Kezdem úgy érezni, hogy én is bekerülök a zártosztályra Jude nővérhez, ha ezzel a sráccal barátkozok továbbra is.
- Majd legközelebb, édes – légies csókot dobok felé, mire ő kitér előle, és ismét röhögésben törünk ki, összeütjük öklünket, majd miután Csónakos összeszedte a cuccait, én is éppen felkelnék a földről, hogy kiengedjem, mikor a vállamnál fogva visszalök.
- Maradj csak! Kitalálok magamtól is, elvégre elég jól ismerem a járást – és már el is tűnt, az ajtó mögötte halk kattanással csukódik be, így ismét egyedül maradok, amit ezúttal egyáltalán nem bánok.
Elindítom a következő részt a sorozatból és igyekszem kiverni ezt az egészet a fejemből.


Másnap reggel furcsamód az ágyamban ébredek. Fogalmam sincs, hogy mikor mászhattam fel az ágyra. Persze, a tegnapi ruha van rajtam, ezért gyorsan elszaladok lezuhanyozni.
Felkapok a hűvös idő miatt a fekete bőrdzsekimet és már indulok is a Grundra.
Belépek a kapun, majd a faháznál megállok, alkaromat nekivetem a falnak, arra támaszkodom egy ideig, majd kiegyenesedem, kezeimet a nadrágom zsebébe süllyesztem, és csak állok ott. Várom, hogy hátha kitisztul a fejem.
Egyszer csak meghallom, hogy valaki belépett a kapun, halk koppanás jelzi, hogy valaki óvatosan becsukta. Nem fordulok meg, de így is tudom, hogy nem Csónakos az, mert ő szinte kitöri a kaput, mikor becsapja. Óvatos léptek jelzik, hogy ez a valaki egyre közelebb jön. Kezd egyre ismerősebbé válni ez az óvatosság.
- Nem kellett volna idejönnöd, K.Á.D.! – szólalok meg és tervezettnél jóval ridegebben cseng a hangom.
- Csónakos hívott fel nemrég. Boka, mi ez az egész? A bátyám tényleg felbérelte Csónakost, hogy vigyázzon rám, amíg a bentlakásosban voltam?
Lassan megfordulok, és a szemébe nézek. K.Á.D. arcáról leolvasható, hogy ő azt hitte én minderről tudta egész végig.
Ismerős kapucsapódás riaszt fel minket a mélázásunkból. Csónakos szalad felénk letörölhetetlen vigyora társaságában.
- Papuskáim, minden rendben? Úgy néztek ki, mintha szellemet láttatok volna.
Egyszerre pillantunk Csónakosra. Karjaimat mellkasom előtt keresztbe fonom, ahogyan régebben is tettem, ha valaki a Pál utcaiak közül titkolózáson lett kapva. Ez volt az a nézésem, ami után bárki megvallotta minden titkát.
- Csónakos, nem akarsz valamit elmondani?
- Boka, haver, miről beszélsz? – szóval megijedt. Semmi Papuskám, semmi hülye poén. Tényleg titkol valamit.
Óvatosan kikerülöm K.Á.D.-at, és kikelve magamból a felsőjénél fogva rángatni kezdem Csónakost, miközben üvöltök, ahogyan eddig sohasem tettem.
- Te, Csónakos? Pont te?! Összejátszol Áts-csal?! Pont te árulsz el, akiben mindenkinél jobban bíztam?!
Hüppögés és szipogás ránt ki ebből az énemből, és K.Á.D. felé fordulok, aki eddig fel se tűnt, hogy sír. Elengedem Csónakost, majd odasietek hozzá.
- K.Á.D.? Minden rendben? – kezd megrémiszteni ez az egész. Nem válaszol, csak egy pillanat alatt a karomba kapaszkodik, nehogy elessen. Látom rajta, hogy ha nem tartom meg, összeesik.
- Csónakos, hívd a mentőket! Valami baj van. Mit nézel? Mozogj már! Nem halhat meg! – üvöltök Csónakosnak, aki úgy tűnik sokkos állapotba került, de azért lassan a zsebébe nyúl a mobiljáért. - Kérlek, ne csukd be a szemed! Maradj velem! Hallod? K.Á.D.?!


Itt ülök a kórházban, a váróban, olcsó, hideg kávét iszogatva. Tudtam én, hogy a kajdacsi kórház silány, de hogy ennyire?!
Már fél órája semmi hír? Mi történik? Miért nem mond senki semmit?
Ami az ÚjGrundon történt, nagyon megrázott. De mi baja lehet? Talán beteg és nem volt nála a gyógyszere?
Túl sok kérdés ez egyszerre, meg kell várnom, amíg egy orvos végre mond valamit.
Mikor a mentők kiértek, csomó kérdést tettek fel. Mi a neve? Hány éves? Hol lakik?
Csakhogy én egyikre sem tudtam válaszolni. Aztán megtaláltam az iratait és minden összeállt a fejemben. Végig éreztem, hogy ismerem valahonnan, de nem tudtam, honnan.
Kezembe temetem arcomat, így támaszkodom a térdemen egy ideig. Egészen addig, amíg sebes léptekkel meg nem érkezik egy velem egyidős fiú és a pulthoz nem siet.
- Áts Kírát keresem. Merre találom? Azt mondták, hogy ide hozták be. - kérdezi a levegőt kapkodva.
- Feri... - szólalok meg határozottan, majd gyorsan kirúgom magam alól a széket és odamegyek hozzá.
- Te meg mi a francot keresel itt? - rivall rám egy pillanat alatt.
- Vele voltam, amikor elájult, nem tudtam mit tehetnék, így hívtam a mentőket, akik kérdéseket tettek fel nekem, aztán mikor megtaláltam az iratait...
- Így már világos, igaz? Hogy miért akartam távol tartani tőled? - kérdezi szinte suttogva, alig hallhatóan. Én csak bólintok, ugyanis hang nemigen hagyja el ebben az állapotban a számat.
Ekkor egy orvos közeledik felénk határozott léptekkel.
- Melyikőtök egy bizonyos Boka János?
Óvatosan Áts-ra pillantok, aki szigorú tekintettel figyeli az eseményeket. Apró lépést teszek előre és az orvos szemébe nézek.
- Én vagyok - húzom ki magam. - Hogy van K.Á.... Kíra?
A doktor hellyel kínál minket, amitől érzem, ahogyan Feri egy pillanat alatt lemerevedik mellettem, majd miután ismét feleszmél, leül arra a székre, amit nemrég én nagy elánnal rúgtam ki magam alól.
- A helyzet az, hogy Kíra szervezete nagyon le van gyengülve. Akkor szokott ilyesmi előfordulni, ha nagy traumán megy keresztül az ember, emiatt nem úgy foglalkozik a teste épségével, mint kellene. Az lenne a kérdésem, hogy történt-e mostanában valami, ami kiválthatta ezt belőle.
Mivel nem ismerem K.Á.D.-at sok ideje, vagyis nem annyira ismerem, így inkább Ferire pillantok, aki nagyon töri a fejét, hogy lehet-e hasonlóról szó, majd egyszer hirtelen rémület ül ki az arcára.
- Netán attól is lehet, ha mondjuk, eltanácsolják az iskolájából?
- Nem tudom... Attól függ mennyire volt fontos számára az intézmény, mert ha nagy helyet foglalt el a szívében, akkor előfordulhat, hogy emiatt gyengült le a szervezete.
Még mindig Ferit vizslatom, hátha megláthatok rajta valami jelet, amitől megnyugodhatnék, hogy a húgának nem lesz semmi baja. Boka, mit törődsz vele egyáltalán? Hiszem Áts húga!!
- Nem, utált oda járni, annak biztos, hogy nem volt mindehhez köze. Hacsak...
- Mi?! - élénkülök fel egy pillanat alatt a habozás hallatán.
- Mióta hazaért tegnap, nem igazán evett, ivott. Alig volt otthon, végig velem volt és a... barátaimmal.
Az orvos csak bólogatott és a szakállát simogatta, ám erre már ő is felélénkül.
- Nem! Nem egy napja nem ehetett semmit, ugyanis kórosan soványra van fogyva, ez nem egyik percről a másikra történik... Szülők esetleg? Jól nevelnek titeket?
Ekkor valami szöget üthet Feri fejében, mert hirtelen felpattan a székről és a homlokára csap.
- Nincsenek szüleink, a nagybátyánkkal élünk, de ő egyáltalán nem foglalkozik velünk.
- Értem... Maga a bátyja, ha nem tévedek? - kérdezi komolyan a doki.
- Igen - bólint határozottan Feri.
- Beszélhetnénk négyszemközt?
Feri és a doki kivonul a várón kívüli folyosóra, így ismét egyedül ülök a helyiségben.
Mivel Áts idejött, ezzel bizonyítva azt, amire alig két órája amúgy is rájöttem.
Nem lehet K.Á.D. Áts Feri húga! Arra már a megismerkedésünkkor rájöhettem volna... Várjunk csak egy percet! Nem árulta el nekem, csak a becenevét... De mégis ismerős volt számomra... Nem lehet, hogy ez a lány és az a kislány, aki évekkel ezelőtt beesett a Grundra, egy és ugyanaz! Igaz, Áts akkor is kiakadt, azt hittük, ott helyben megver minket, de hogy ez a gyönyörű fiatal lány a bátyja háta mögé bújna, azt kétlem.
Amint magához tér, beszélnem kell vele!


Fel-alá járkálok a szoba előtt. Az orvos nemrég ment be, hogy ellenőrizze az állapotát. Ebben a pillanatban ki is lép, majd gyorsan odamegyek hozzá.
- Doktor úr, hogy van Kíra?
- Hamarosan fel kell, hogy ébredjen. Erős lány, nem kell aggódnia, fiatalember! A barátnője rendbe jön – ezzel el is ment. Méghogy a barátnőm, Feri hamarabb szúrná ki a szemét egy rozsdás villával, minthogy engedje a húgának, hogy velem mutatkozzon. Ezek után meg végképp.
Erőt veszek magamon és az ajtóhoz sétálok. Kezem egy ideig a kilincsen pihen. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor meghallom a hangját. Szóval felébredt, és jól van. Halkan benyitok a szobába, és akkor megüti a fülemet egy mondat, amiből rájövök, hogy ez az a régi Áts, akit sose kedveltem.
- Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi van veled! Az az én felelősségem és nem az övé!
Nem tudom megállni, hogy ne vágjak vissza neki.
- Akkor miért nekem kellett vele maradnom a mentőben, amíg beértünk? Hol voltál ez idő alatt? Biztos valamelyik csajodat…
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis Áts felpattan és állba vág egyszer, kétszer, háromszor. Tűröm. Megérdemlem, jól tudom. Feri egészen addig püföl, amíg egy nővér el nem szalad segítségért.
Több orvos is odasiet a szobához, akik mellett egy biztonsági őr döcög.
Érzem, ahogyan a szemöldökömtől indulva végigcsorog az arcomon a vérem. Jó nagy ütéseket kaptam, úgy tűnik.
Odavezetnek egy üres székhez, és vizsgálni kezdik a sebeimet, miközben Ferit többen lefogva viszik távol a szobától. Még amikor a liftnél jár, akkor is hallani, ahogyan próbál küzdeni az őt fogva tartó karokkal. Sikertelenül.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem K.Á.D., miközben a biztonsági őr mellett kidüllesztett mell-lel védelmezi.
Mielőtt felelhetnék, az egyik nővér a karomnál fogva felsegít és az ajtó felé terel.
- Ezt össze kell varrnunk. Jöjjön velem!
Az ajtóból még hátrapillantok, és egy röpke pillanatra találkozik a tekintetem K.Á.D.-éval, majd ismét előre figyelek és kisétálok a szobából.


Az elkövetkező napokat mind a kórházban töltöm. Igyekszünk megismerni egymást, nevetünk, beszélgetünk egész nap.
Ma a szokotthoz képest kissé megkésve érkezem a szobájához, biccentek a biztonsági őrnek az ajtónál, majd belépek. Nagy örömömre K.Á.D. egyre jobb színben van. Most is csak úgy felragyog az arca, mikor meglát.
- Azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam – biggyeszti le az alsó ajkát, mire megáll bennem az ütő egy pillanat alatt. Erre elmosolyodik, amitől sikerül megnyugodnom. - Nyugi, csak hülyülök. Mi újság?
- Öhm… K.Á.D valamit el szeretnék mondani… - forgatni kezdem a becsomagolt kincseket a kezemben. Persze, csak óvatosan, elvégre már csak ez maradt nekem Nemecsekből.
- Ki vele! – ül fel az ágyban.
Odahúzok az ágyhoz egy kis széket, a mellette lévő szekrényre teszem a táskámat, a csomagot még mindig a kezemben szorongatom, majd belekezdek abba, amiért ma eljöttem.
- Nos, én… nem igazán ismerlek, de azt hiszem, tudok egyet, s mást rólad és a gyerekkorodról…
Óvatosan kibontom a csomagot, majd a kapitányi sapkát és a Grund zászlaját is óvatosan a kezébe helyezem. Egy ideig figyeli, mintha ismerősek lennének neki, majd rám pillant én pedig mesélni kezdek neki.
- Néhány évvel ezelőtt, mikor még Pesten laktam, volt egy hely, ahova a barátaimmal folyton eljártunk játszani, labdázni. Azt volt a mi birtokunk. Csakhogy egy nap, az ellenségeink közül, a vezető eljött és ellopta a zászlónkat – tekintetem K.Á.D. arcáról a piros-zöld zászlóra ugrik. – Ezért én és két pajtásom elmentünk hozzájuk, hogy jelezzük nekik, nem félünk tőlük. Ott hagytunk nekik egy cédulát, így tudták meg ottlétünket. Nemsokra rá, egyik társam elárult minket és átállt a másik bandához, akikkel együtt el akarták venni a mi területünket. Igazi harcként fogtuk fel ezt az egészet, mindenkinek megvolt a saját rangja, volt haditervünk is. Csakhogy egyikünk olyan súlyosan beteg lett, hogy nem tudott részt venni a harcban. Ő volt az egyedüli közlegény közöttünk, mert ő volt a legfiatalabb és legkisebb. Most nem mesélném el a harc részleteit, mert nem is az a lényeg, hanem hogy beteg barátunknak hála sikerült megmentenünk a labdaterületünket, ezért kineveztük őt kapitánnyá – most a zászló helyett a sapkát vizslatom. – Voltak, akik csúnya dolgokat tettek vele, de már nem tudhatta meg, hogy megbánták, amit tettek, mert a betegség legyőzte a kis szervezetét.
Az eddig visszatartott sírás ebben a pillanatban akart kitörni belőlem. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit a sorra következők követnek. Nem is tudom, mióta szorongathatjuk egymás kezét, de olyan jól eső érzéssel tölt el, mint amikor kiskoromban a Grundon labdáztunk.
Már mindketten sírunk. K.Á.D. arcára pillantok, majd az összekulcsolt kezeinkre. Felemelem apró kis kezét, majd az ajkamhoz emelem és puszit nyomok rá.
- Boka… Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – szipogja – Most azt várod, hogy értetlenül megkérdezzem, hogy mi közöm neked ehhez az egészhez, de az a helyzet, hogy tudom…
Meglepetten pillantok fel az arcára, magyarázatot várva.
- Ho… hogyan?
- Nem tudhattátok, hogy ott voltam a Grund melletti egyik fán, minden gyűléseteket végig hallgattam. Ismertelek titeket: téged, Csónakost, Nemecseket, Gerébet, Barabást, Kolnayt, Richtert, Weiszt, Lesziket, Cselét, mindannyiótokat. Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de miattad voltam ott mindig. Imádtam kiskoromban hallgatni, ahogyan a parancsokat osztogattad a többieknek. És igen, a bátyám ezért ment a Grundra a zászlóért, mert a Pásztorok megneszelték, hogy ott töltöttem szinte minden délutánt az egyik fa ágai között. Bosszút akart állni, mert azt hitte, hogy bántanátok, vagy még rosszabb, titeket választanálak helyette.
Fejemet a kezeinkre hajtom, így sírok tovább, amíg az állam alá nem nyúl, hogy a szemembe nézzen.
- Tudom, miért mondtad el… Azért, mert mikor behoztak a kórházba, az adataimat tőled kérdezgették, igaz? És te rájöttél, hogy ki is vagyok valójában.
Bólintok, mire ő az arcomra tapasztja a kezét. Beleborzongok az érintésébe. Lehunyom a szemem és azt kívánom, ez a pillanat bár örökké tartana, ám a következő pillanatban mikor éppen elvenné a kezét, megragadom a csuklóját, felállok a székről, közel hajolok hozzá és megcsókolom. Megízlelem puha ajakit, amik oly tökéletesen passzolnak az enyémekhez. Érzem, hogy ezzel megleptem, de egy pillanat múlva ő is visszacsókol. Sosem éreztem ilyet korábban.
Mi a fene, amit ez iránt a lány iránt érzek?

Ölel,
Kincső

2018. február 23.

Tea Díj // A blog első díja *.*

Ciao!
Hatalmas meglepetésemre egy díjjal leptek meg a héten, amit ezúton is köszönök Brukú-nak. Köszönöm, hogy gondoltál rám <3

A díj szabályai:
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.
2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.
3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.
4. Írj újabb 8 kérdést, amiket a te jelöltjeid fognak megválaszolni.
5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.
+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Az eredeti festmény többet ér, mint a másolat.

(Mondhatni különc vagyok, nem szeretek olyan lenni, mint az átlag, szeretek kilógni a sorból. Ráadásul azokat is nehezen viselem, akik engem "utánoznak".)

Brukú kérdései:

1. Melyik az a regényed, amelyiket a leginkább favorizálsz vagy tetszik? Miért? 

Még a Tovább tudsz lépni? előtt valószínűleg a legelső történetemet mondtam volna, ám mostanra valahogy ez a Pál utcai fiúk fanfiction olyannyira a szívemhez nőtt, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Hogy miért szeretem ennyire? Egyszerű, Molnár Ferenc regénye hatalmas kedvencem és túlságosan egyszerű is ezt a sztorit saját elgondolás alapján megírni, mert semmi természetfeletti nincs benne, pedig azokat is nagyon szeretek írni.

2. Az íráshoz számítógépet vagy papírt és ceruzát használsz inkább? Miért?

Voltak idők, amikor egy külön füzetbe írtam az ötleteimet, ám mostanában inkább a mobilom jegyzetét használom erre. Az mindig kéznél van, ráadásul bárhol, bármikor elő tudom kapni, ha újabb ötleteim támadnának.

3. Mit tennél akkor, ha a bekapcsolva maradt laptopodon az egyik barátod/ismerősöd rátalál egy éppen befejezett regényedre. Ő nem tud róla, hogy te írsz. Elmondanád neki, hogy írsz vagy inkább nem? Miért?

Ha már megtalálta, akkor már mindegy, nem? Egyébként, igen, elmondanám, mi szégyellni való van ezen? Voltam már hasonló helyzetben, mikor a saját nevemen kezdtem el írni, és egy ismerősöm rátalált a blogomra, majd kérdőre is vont után, hogy ő erről miért nem tud. Én csak annyit feleltem, hogy sosem kérdezte, meg sose volt az írás a beszélgető témánk.

4. Szerinted a rövid vagy inkább a hosszú, akár több oldalas bejegyzés a jobb egy blogon? Miért? 

Ez blogtól függ, bár én személy szerint jobban szeretem a rövidebb, tartalmasabb bejegyzéseket. Nem szeretem, ha sokáig húzzák a bejegyzéseket, mert megeshet, hogy a fele unalmassá válhat olvasás közben. Ezzel most nem arra céloztam, hogy nem lehet jó egy több oldalas bejegyzés, csak nekem valahogy szimpatikusabbak a rövidebbek.

5. Folytasd a mondatot rövid történetté alakítva: már épp sikerült besurranni Will ajtaján és óvatosan becsukni magam mögött, amikor a barokk stílusú, kétszintes ház folyosóját hirtelen betölti a fény és harsányan bevilágít a küszöb alatt...

... Éppen csak megúsztam. Ha csak egy percet is habozok, hogy becsukjam-e az ajtót, elkapnak. Homlokomat a csukott ajtóhoz támasztom és lassan kifújom a levegőt. Mikor sikerül lenyugodnom, nesztelenül fordulok egyet a tengelyen körül és körbenézek a szobában. Will szobája megegyezik a mai fiúkéval. Hatalmas monitorral felszerelt számítógép, hifi berendezés plusz egy gigantikus méretű franciaágy. És akkor meglátom őt. A hasán fekszik, szőke haja kócosan lóg a szemébe. Szája kissé elnyílik alvás közben. Oda somfordálok az ágy széléhez, és figyelem ahogyan a mellkasa emelkedik és süllyed.
A szívem hevesen ver, ám ismét eszembe jut, amiért jöttem. Óvatosan kibújok a nyári ruhámból, és egy szál fehérneműben befekszem mellé az ágyba. Mintha csak megérezné jelenlétemet, izmos karjával átöleli a derekamat és mellkasát a hátamhoz nyomja. Lehelete a tarkómat csiklandozza.
Megérte, hogy nem szóltam neki, arról, hogy hamarabb hazautazom, így lesz teljes a születésnapi meglepetése holnap, ha felébred.
Szemhéjaim kezdenek elnehezülni, ezért inkább kezemet az övére helyezem a derekamon és mély álomba merülök. Itthon vagyok.

+1. Honnan ered az írói neved?
Két éve írok és ez idő alatt jó pár nevet használtam már. Volt Violet Stories, Violet Leana Swan, Jasmine O'Donoghue, ám végül úgy határoztam, hogy nem tagadom le, hogy ki is vagyok és hogy is hívnak, ezért pár hónapja a saját nevemre váltottam, azóta pedig kötöttségek nélkül írok.

És akkor jöjjenek az én kérdéseim:
1. Hallgatsz valami zenét írás közben? Ha igen, van valamilyen hatása az írásodra? Ha nem, miért?
2. Milyen stílusú könyvekből merítesz ihletet?
3. Magadnak vagy másoknak írsz elsősorban?
4. Minek a hatása kezdtél el írni?
5. Mit tennél, ha valaki másolná a történetedet?
6. A családod örül annak, hogy írsz? Miért? Miért nem?

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy kiknek is küldjem tovább a díjat ám végül két olyan blog mellett döntöttem, akiknek az újabbnál újabb írásait mindig örömmel olvasom és képes vagyok elveszni ezekben a művekben.
Tóth Lili Csinszka - Mellettem
Eszter Tóth - TEszter írói blogja

Ölel, 
Kincső

2018. február 4.

5. fejezet // Szólít egy hang...

Ciao!
Meg is hoztam az új részt, olvassátok szeretettel és ne felejtsetek el csatlakozni a most készült Facebook csoporthoz se, ahol bepillanthattok a készülő fejezetekbe, illetve értesülhettek az újdonságokról is ;) Ezen kívül indítottam egy szavazást, ahol arról dönthettek, hogy kinek a szemszögéből íródjon egy bizonyos különkiadás, amiről majd később részletesebben mesélek. Facebookon ezt is megtaláljátok ;)
Jó olvasást!♥


/K.Á.D. szemszöge/

Gépek csipogására ébredek fel. Mikor kinyitom a szememet, fehér plafonnal találom szemben magam. Hol a rengeteg poszter a szobám mennyezetéről? Óvatosan felemelem a fejem, ami a mozdulattól iszonyúan lüktetni kezd. Annyit viszont sikerül kivennem az egészből, hogy egy kórházban vagyok. De miért?
Próbálok megszólalni, de hang nem igazán hagyja el a számat, egy hörgésen kívül.
- Kíra? – hallok meg a számomra legkedvesebb fiú hangját. Feri az ágyam mellett ül, és a kezemet fogja. Szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek. – Végre, hogy magadhoz tértél!
- Mi… történt? – nyöszörgök.
- Fogalmam sincs. Az a Pál utcai gyerek, Boka vagy hogy hívják, ő hozott be, nekem csak utána szóltak.
- Hol… hol van? – kezd erősödni a hangom, bár még mindig nem az igazi.
- Kint a váróban… Nem akar hazamenni – forgatja a szemét Feri. - Nem értem, hogy mit akarhat. Megköszöntem neki, hogy segített neked és ennyi. Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi van veled! Az az én felelősségem és nem az övé!
Nem tudom, miért, de ezektől a szavaktól könnyek gyűlnek a szemembe. Még hogy Bokának semmi köze hozzá, hogy mi van velem! Nem ő hozott be véletlenül?
- Akkor miért nekem kellett vele maradnom a mentőben, amíg beértünk? Hol voltál ez idő alatt? Biztos valamelyik csajodat…
Boka nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis egyszer csak a feje hátra billen Feri öklének köszönhetően. Gyors mozdulatokkal újra és újra állba vágja Bokát, aki mindezt szó nélkül tűri.
Egy nővér nagyot sikít a folyosón, amikor meglátja a fiúkat verekedni, majd elszalad segítségért. Néhány perc múlva már néhány dokival a nyomában tér vissza, mögöttük pedig ez biztonsági őr ballag.
- Kisasszony, nem bántották? – lép az ágyamhoz a nagydarab férfi és óvatosan a vállamra helyezi a kezét. Csupán ekkor veszem észre, hogy mióta Boka megjelent, ömlenek a könnyeim. Könnyeimen át magabiztos mosolyt küldök a biztonsági felé és bólogatok.
Az orvosok nagy nehezen lerángatják Bokáról Ferit, előbbit az egyik üres szélére ültetik, hogy megvizsgálják a sebeit, utóbbit pedig többen együttes erővel vezetik ki a szobából. Mikor már a lifteknél járhatnak a bátyámmal, még akkor is hallom, ahogyan próbál kivergődni a karjaik közül.
Aztán észreveszem Bokát…
- Jól vagy? – kérdezem tőle aggódva, ám ekkor az egyik nővér felsegíti és az ajtó felé kezdi terelni.
- Ezt össze kell varrnunk. Jöjjön velem! – utasítja.
Elindulnak ők is kifelé, ám az ajtóból Boka még hátrafordul és találkozik a tekintetünk. A szemeiben sajnálatot és bánatot fedezek fel, majd előre fordul, és egyedül maradok a szobában.


~


Telnek a napok és én kezdek egyre inkább erőre kapni. Már nem csak infúzión táplálnak, hanem kapok néha a selejt kórházi kosztból is. Jobb, mint a semmi. A bátyámat a szobám közelébe se engedi az ajtóhoz beállított biztonsági őr. Mintha valami celeb lennék, akit figyelni kell, nehogy legyilkoljanak. Boka ellenben rengeteget látogat. Van, hogy az egész napot ott tölti velem. Beszélgetünk, nevetünk, próbáljuk megismerni egymást. Ma éppen a szokottnál egy kicsit később ér ide, amit meg is jegyzek neki.
- Azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam – biggyesztem le az alsó ajkamat, majd elmosolyodok rémült arckifejezése láttán. – Nyugi, csak hülyülök. Mi újság?
- Öhm… K.Á.D., valamit el szeretnék mondani… - kezdi, miközben a kezében lévő becsomagolt valamit forgatja. Nem valami nagy csomag, mégis úgy fogja, mintha aranyból lenne. Vajon mi lehet?
- Ki vele! – tornászom magam ülő helyzetbe.
Óvatosan leteszi az ágyamnál található kisszekrényre a táskáját, a csomagot egy percre sem eresztené el, majd odahúz mellém egy széket és leül. Érezni lehet a feszültséget a szobában, pedig még egy szót sem szólt.
- Nos, én… nem igazán ismerlek, de azt hiszem, tudok egyet, s mást rólad és a gyerekkorodról…
Mélyet lélegzek, majd a kezét figyelem, ahogyan kivesz a papírcsomagolásból egy sapkát és egy zászlót, majd óvatosan a kezembe adja. Mindkettő nagyon ismerős számomra. A zászló különösen.
- Néhány évvel ezelőtt, mikor még Pesten laktam, volt egy hely, ahova a barátaimmal folyton eljártunk játszani, labdázni. Azt volt a mi birtokunk. Csakhogy egy nap, az ellenségeink közül, a vezető eljött és ellopta a zászlónkat – tekintete arcomról a piros-zöld zászlóra ugrik. – Ezért én két pajtásom elmentünk hozzájuk, hogy jelezzük nekik, nem félünk tőlük. Ott hagytunk nekik egy cédulát, így tudták meg ottlétünket. Nemsokra rá, egyik társam elárult minket és átállt a másik bandához, akikkel együtt el akarták venni a mi területünket. Igazi harcként fogtuk fel ezt az egészet, mindenkinek megvolt a saját rangja, volt haditervünk is. Csakhogy egyikünk olyan súlyosan beteg lett, hogy nem tudott részt venni a harcban. Ő volt az egyedüli közlegény közöttünk, mert ő volt a legfiatalabb és legkisebb. Most nem mesélném el a harc részleteit, mert nem is az a lényeg, hanem hogy beteg barátunknak hála sikerült megmentenünk a labdaterületünket, ezért kineveztük őt kapitánnyá – most a zászló helyett a sapkát nézi. – Voltak, akik csúnya dolgokat tettek vele, de már nem tudhatta meg, hogy megbánták, amit tettek, mert a betegség legyőzte a kis szervezetét.
Egy apró könnycsepp gördül végig Boka arcának felém eső oldalán. Ekkor veszem csak észre, hogy a kezét szorongatom, ő pedig az enyémet. Lenézek összekulcsolt kezünkre, majd Boka arcára. Ő is sír. Én is sírok. Kezemet az ajkához emeli, és gyengéd csókot nyom a kézfejemre, amitől könnyeim csak még inkább ömlenek.
- Boka… Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – szipogom – Most azt várod, hogy értetlenül megkérdezzem, hogy mi közöm neked ehhez az egészhez, de az a helyzet, hogy tudom…
Meglepődötten felemeli a fejét, így egymás szemébe tudunk nézni.
- Ho… hogyan?
- Nem tudhattátok, hogy ott voltam a Grund melletti egyik fán, minden gyűléseteket végig hallgattam. Ismertelek titeket: téged, Csónakost, Nemecseket, Gerébet, Barabást, Kolnayt, Richtert, Weiszt, Lesziket, Cselét, mindannyiótokat. Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de miattad voltam ott mindig. Imádtam kiskoromban hallgatni, ahogyan a parancsokat osztogattad a többieknek. És igen, a bátyám ezért ment a Grundra a zászlóért, mert a Pásztorok megneszelték, hogy ott töltöttem szinte minden délutánt az egyik fa ágai között. Bosszút akart állni, mert azt hitte, hogy bántanátok, vagy még rosszabb, titeket választanálak helyette.
Ujjai körkörös mozdulatokkal simogatják a kézfejemet. Lehajtja a fejét, majd érzem, ahogyan egy könnycseppje a kezemen landol. Másik kezemmel az álla alá nyúlok, felemelem a fejét, így ismét rám néz.
- Tudom, miért mondtad el… Azért, mert mikor behoztak a kórházba az adataimat tőled kérdezgették, igaz? És te rájöttél, hogy ki is vagyok valójában.
Lassan bólint, majd álla alól az arcára tapasztom a kezemet, ami váratlanul éri, ám egy perc múlva ellazul és lehunyja a szemét az érintésemre.
Én is lassan lehunyom a szemem, ám még mielőtt elvehetném kezemet az arcáról, ő megragadja a csuklómat, feláll a székről és ajkait az enyémre tapasztja. Meglepetésemben visszacsókolom. Soha nem éreztem ehhez hasonló melegséget.
Ez a fiú egy teljesen új Kírát képes kihozni belőlem...