2017. szeptember 16., szombat

2. fejezet // Testvérben az erő!

Ciao!
Ne haragudjatok, hogy ismét ennyit kellett várni, de sajnos bekrepált a Wordöm az elmúlt napokban, így nem tudtam írni, csak telefonon, de ma végre sikerült mindent megoldanom, így elkészültem a 2. fejezettel.
Jó olvasást hozzá!:3



A szám még mindig tátva áll, ahogyan a két fiút bámulom. Ők ugyancsak némán bámulnak vissza rám, amíg a fiatalabbik kettejük közül fel nem ismer.
- K.Á.D.? - döbben meg az ifjabb fiú.
Bólintok, majd lassan közeledni kezdek feléjük.
- Ti hogy kerültök ide? - kérdezem meglepetten.
- Ferit kerestük, de úgy látom, rossz helyen járunk. - veszi át a szót az idősebb fiú.
- Én meg az orosz cárné vagyok! - kiáltok fel ingerülten. - Miért van az, hogy a Pásztorok sose, ismétlem, sose keresték a bátyámat az elmúlt néhány évben, míg ő mindent megtett, hogy kapcsolatba lépjen veletek?
- K.Á.D., ne kapd fel a vizet, kérlek! - próbál nyugtatni az fiatalabb Pásztor, amitől én csak még idegesebb leszek.
- Micsoda szóvicc! Most találtad ki vagy már azóta el akarod ezt sütni, mióta rám aggattad ezt a becenevet? - üvöltöm a képükbe teljes erőmből.
A bokor két ága ismét szétnyílik, és meglepetésemre a bátyám, Feri lép a rejtekhelyünkre.
- Skacok, a liget bejáratánál is lehet hallani, hogy mit ordibáltok. - mondja teljes nyugalommal a hangjában. - Amúgy meg minek veszekedtek? Hmm? - teszi karba a kezét, amitől ismét tekintélyt parancsoló kapitánnyá válik.
Válasz helyett egy röpke mozdulattal Feri nyakába vetem magam, és szorosan átölelem. Ő ugyan először meglepődik, mégis visszaölel, és erősen tart, ami engem hosszú idő óta először megnyugvással tölt el, és egy pillanat alatt le is higgadok.
- Mi folyik itt, fiúk? - kérdezi Feri, miközben még mindig szorosan tart a karjaiban. Fejemet a nyaka hajlatába fúrom, és ekkor érzem meg, ahogyan egy könnycsepp végig gördül az arcomon.
- Téged kerestünk, de csak a húgodat találtuk itt, aki egy csöppet felhergelődött a látványunktól.
Feri egy kicsit enged a szorításán, ám még mindig magabiztosan szorít magához, ahogyan válaszol.
- Ha arra célzol, hogy Kíra miattatok ilyen ideges, akkor teljesen megértem, hogy miért tette, amit tett. Én is ugyanúgy undorodom a látványotoktól, akárcsak a húgom. - félpercnyi szünet után folytatja. - Esküt tettetek nekem, fiúk, hogy mi mindig egy bagázs maradunk, azután is, hogy mi elköltöztünk Budapestről. Ti pedig már attól a perctől, hogy mi eljöttünk, szartatok a fejünkre. Nem kerestetek minket, hiába írtunk nektek emailt, vagy üzenetet Facebookon, ti semmit nem tettetek annak érdekében, hogy kapcsolatba lépjetek velünk. Most meg csak úgy beállítotok ide, a mi helyünkre. Miért? - emeli fel Feri a hangját, mire én rándulok egyet a karjában.
- Az igazság az - néz a szemünkbe az idősebbik Pásztor -, hogy búcsúzni jöttünk.
- Búcsúzni? Ugyan minek? - teszem fel a kérdést rezzenéstelen arccal.
- A családunkkal elköltözünk Olaszországba - feleli szárazon a fiatalabb kettejük közül.
- Emiatt felesleges volt idáig elutaznotok! Elárultatok minket, senkik vagytok a szememben és szerintem a húgoméban úgyszintén.
Lesütöm a szemem, nem merek a két Pásztor szemébe nézni, azután, ahogyan játszadoztam mindkettőjükkel pár éve. Inkább még közelebb húzódok a bátyámhoz, ha ez egyáltalán lehetséges.
Óráknak tűnő néhány perc csendet követően az idősebb fiú, felszegett állal szólal meg.
- Ha így álltok hozzá, akkor már itt se vagyunk. De akkor ne is keressetek minket, ha most így elkergettek. - azzal faképnél hagynak minket és a bokor felé indulnak, mikor Feri utánuk kiabál.
- Hiába is keresnénk titeket, szarnátok a fejünkre! - kiáltja teli torokból.
Mikor elhagyják a tisztást a Pásztorok, Feri elenged, így a szemébe tudok végre nézni.
- Bántottak? - veszi két tenyerébe az arcomat. Kis korom óta mindig ezt csinálja, ha aggódik értem.
Megrázom a fejemet, és mosolyt erőltetek az arcomra. Ettől úgy látom, hogy egy kicsit megnyugszik, mert egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját. Neki is apró mosoly jelenik a szája sarkában, majd átkarolja a vállamat és a mögé a fa mögé vezet, amely mögött öt perce még rejtőztem.
- Egyébként mit keresel itt? Miért jöttél ide? – kérdezi szigorúan.
- Téged kerestelek. Nem voltál otthon, így hát azt gondoltam, hogy idejöttél.
- Otthon? Te otthonnak mered nevezni azt a kuplerájt?! – kapja fel a vizet, mire én összerezzenek.
- Ne kapd fel a vizet! Tudod, hogy értettem…
- Ami azt illeti nem! Egyáltalán nem tudom! - pattan fel a földről, ahol ülünk.
- Mi van veled? Te nem ilyen vagy! - állok fel én is, aztán gyorsan leporolom magam, majd Feri szemébe nézek.
Arcvonásai egy pillanatra megmerevednek, majd ellazulnak és tenyerébe temetve az arcát motyogni kezd.
- Igazad van… Ne haragudj! Csak felhúztam magam, hogy itt láttam veled azt a két idiótát. - teszi karba a kezét a mellkasa előtt.
- Amúgy szerintem ők követtek engem…
- Micsoda? - komolyodik meg egy pillanat alatt.
- Hát, amikor ideértem, keresni kezdtelek, aztán meghallottam, hogy valaki széthúzza a bokor ágait. Kinéztem, hogy ki az, és megláttam az alakjukat. Hallottam, hogy rólam beszélnek, hogy hogyan jutottam haza, de aztán ahogy közelebb akartam menni hozzájuk, észrevettek.
Nagy csend telepedett közénk. Óráknak tűnő csend, mire egyszer csak Feri megszólalt.
- Menj haza, oké? Van egy kis dolgom.
- De…
- Kíra, kérlek, menj haza!
- Rendben - hajtom le a fejem, akárcsak egy kisgyerek, akit az anyukája az előbb szidott le, mert valami rosszat tett. A bátyám bólint, közelebb lép, majd gyors puszit nyom az arcomra és elindulunk a liget kapuja felé.
Ott elköszönünk egymástól, majd ahogy Feri útjára indul, utána nézek még egyszer, de nem mozdulok a helyemről. Mikor már elég távol van ahhoz, hogy ne vegyen észre, lassan, az út túloldalán követni kezdem. Végig megy a liget mellett lévő hosszú utcán, majd utána balra fordul és eltűnik a szemem elől. Egy pillanatra megijedek, ugyanis én még sose jártam errefelé egymagam. Nagy az esély rá, hogy nem találok vissza.
Járkálni kezdek fel-alá, míg meg nem látok egy apró utcatáblát az egyik ház oldalán. Pál utca. Kajdacson is van Pál utca?
Amíg ott állok és bámulom a táblát, egy alak tűnik fel a látóteremben. Egy számomra nagyon is ismerős alak. Ismét követni kezdem a bátyámat, aki éppen ekkor lép be egy kapun.
Lassan, nesztelen léptekkel indulok utána. Mikor odaérek a kapuhoz, észreveszem, hogy van rajta egy rés. Lábujjhegyre állok és bekukucskálok rajta.
A bátyámat látom, amint egy fiúval beszél. Beszél? Szinte ordít. A fiú próbálja megmagyarázni a dolgot Ferinek, aki még mindig komor arccal kiabál vele. A fiút nem sikerül felismernem, mert háttal áll nekem, de amikor megfordul, kihagy egy ütemet a szívem.
Feri szemben áll Csónakossal, miközben még mindig üvölt. Nem igazán hallom, hogy min vitatkoznak, csupán néhány szót hallok tisztán. Ilyen szavak csapják meg a fülemet, mint a követték, megmondtam neked, majd a K.Á.D..
Ellépek a kaputól és szaladni kezdek. Egészen hazáig futok, ahol becsapom magam mögött az ajtót, amivel sikerül felkeltenem Richárdot is, de ez jelen pillanatban pont nem érdekel. Mikor felérek a szobámba, ledobom magam az ágyra és sírni kezdek. Nem is szomorúságból, sokkal inkább dühből.
Feri megkérte volna Csónakost, hogy vigyázzon rám hazáig? Az lehetetlen! És mi az, hogy követtek? Kik, a Pásztorok? Az meglehet, hiszen mindig is ezt csinálták. Ahol én voltam, ott voltak ők is. Mi az isten folyik itt?!

Ölel,
Jasmine

2017. augusztus 31., csütörtök

Névváltozás, következő fejezet(?) stb.

Ciao!
Ismét eljött egy ilyen bejegyzés ideje, amelyben elmondom, hogy sajnos, nem tudom, hogy mikorra készül el a következő fejezet...
Higgyétek el, igyekszem, minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb olvashassátok:)
Annyit kérnék csak, hogy legyetek türelmesek, okés?
A másik dolog, amiről beszélni akartam az a névváltozás. Hosszú-hosszú ideje használtam a Violet nevet, ám úgy éreztem, hogy ideje egy kicsit változtatni.
Mostantól Jasmine O'Donoghue néven találhattok meg Molyon, Facebookon, Youtube-on, szóval mindenhol.:)
További kellemes napot és "jó" iskolakezdést!♥

Ölel,
Jasmine

2017. augusztus 23., szerda

1. fejezet // Felveszem a vörös ingem

Ciao!
Meg is érkezett az első fejezet!
Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, de kérlek nézzétek el nekem!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!


Öntudatlanságom világa egy perc alatt szertefoszlik. Az a hang! Egészen biztos, hogy ismét őt hallom, de hogyan lehetséges ez, hisz én már felébredtem.
- Hallod, Csónakos, hol szedted fel ezt a bigét? – kérdezi az ismeretlen.
- Viccelsz? Kiröhögte a nevemet! Szerinte a csónak és a ladik ugyanaz! Pedig te is tudhatnád, hogy a ladikra nem lehet ülni! - jut el az agyamig a másik hang, ami valószínűleg azé a vonatos srácé..., Ladiko.... ja, nem, Csónakosé lehet.
- Boka, szerinted a varázscsókomtól felébredne?  Tudod, mint a Csipkerózsikában?
A Bokának nevezett fiú apró nevetést visszafojtva teszi fel kérdéseit.
- Csónakos...
- Igen?
- Miből gondolod, hogy a csókod varázserejű? Tudhatnád, hogy még Janó se kel fel a csókjaidra! Meg amúgy is nem azt mondtad, hogy utálod a Csipkerózsikát… akárcsak a többi Disney-t?
- De azért abból is el lehet sajátítani néhány dolgot, ha érted mire gondolok, Papuskám...
A fejemben ezek a gondolatok kavarognak újra és újra, amiket ezek a fiúk beszéltek. Csak azt remélem, hogy nem az eredeti Csipkerózsikára gondoltak, ugyanis abban csók helyett egészen más tesz a herceg....
- Vagy szerinted kipróbáljam az eredeti verzióban használt taktikát?
- Na, még mit nem! - ülök fel egy szempillantás alatt, kikerekedett szemmel.
- Jéé! Felébredt! - mutat rám Csónakos, meglepődött, ugyanakkor csalódott arckifejezéssel.
- Látod, haver, mondtam, hogy a te csókodtól ugyan senki nem ébredne fel.
Csónakos szomorúságot mutatva a mellkasára teszi jobb kezét, és letöröl egy-két nem létező könnycseppet.
- Öhm… - kezdem eléggé ügyetlenül. – Hol vagyok? És hogy kerültem ide?
- Üdv a kajdacsi vasútállomáson! – tárja szét a karját Csónakos, mire a mellette álló halkan nevetni kezd.
- Azt tudom, te sügér! Azt nem értem, hogy a vonaton ültem, mikor elaludtam, akkor hogy kerültem ide, erre a padra?
- Ladikos barátom, a saját két kezében hozott le a vonatról – ecseteli Csónakos helyett a másik srác, közben sötét hajába túr.
Apró mosolyra húzódik a szám, ahogyan az idegen fiút figyelem. Ismeretlen, mégis mintha már találkoztunk volna.
- És a bőröndöm? – szalad ki hirtelen ötlettől vezérelve a számon a kérdés.
- Hoppá! Az még fent maradt a vonaton! – kerekedik ki Csónakos kék szeme egy pillanat alatt, majd vissza szalad a vonathoz.
Szememet forgatva nyújtózok egy hatalmasat, majd felállok a padról. Jobban szemügyre veszem Csónakos barátját, még mindig az az érzésem támad, hogy valahol korábban már láttam.
- Egyébként, Boka vagyok – nyújtja felém a jobbját, amit én gyorsan el is fogadok, majd én is bemutatkozok.
- A barátaim egyszerűen csak K.Á.D.-nak hívnak – rázom meg Boka kezét.
- Mondd csak, – engedi el a kezemet, majd egy lépést közelebb lép – nem találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerősen cseng a hangod…
Értetlenül nézzük egymást, mikor Csónakos visszaszalad hozzánk, maga mögött rángatva apró bőröndömet.
- Baj van? – néz egyikünkről a másikunkra, mire mi egyszerre kezdjük el a fejünket rázni. Ekkor Csónakos szája huncut mosolyra húzódik. – Ismeritek egymást, nem igaz? – teszi karba a kezét, ám ahogy elengedi a bőröndöm fogóját, az eldől. Odasietek és felállítom, majd Csónakoshoz fordulok.
- Igen, Ladik, ismerjük egymást, hisz az előbb mutatkoztunk be egymásnak – forgatom a szememet, mire Boka visszafojt egy apró feltörni készülő kacajt.
Hatalmas csend telepszik ezek után hármunkra, ami már kezd egy kissé kínos lenni. Egyszer csak nagy sóhajt követően sikerül megtörnöm a némaságot.
- Nagyon örültem, fiúk, de nekem haza kéne mennem. Egy kicsit későre jár, és a nagybátyám biztos, hogy már aggódik értem.
- Akkor hazakísérünk! – szalad ki Boka száján, mire én csak a fejemet rázom.
- Nem kell, köszi! Beülök egy taxiba és az majd hazavisz, ne fáradjatok! – erőltetek mosolyt az arcomra. A fiúk is próbálják viszonozni a mosolyt, ám Bokánál csak egy apró fintort látok, míg Csónakos előrehajol, megfogja a jobb kezemet, majd apró csókot nyom a kézfejemre.
- Ha így óhajtja, hölgyem!
Rámosolygok, majd a bőröndömet megragadva elindulok a peronoknál lévő kijárat felé. Mikor elérem az ajtót, az egyik kalauz kinyitja nekem az ajtót és besegíti a kék poggyászomat.
- Nagyon köszönöm!
Ahogy rálépek a mozgólépcsőre, az lassan elindul. Ekkor hallom, hogy az ajtó, amin az imént beléptem ismét kinyílik, és két új ismerősöm lép be rajta.
Nem fordulhatsz hátra, K.Á.D.! Ne játszd el a tinit, aki első látásra belezúg valakibe!
Mély levegőt veszek, majd kilépek az utcára és taxit keresek a tekintetemmel. Nézek jobbra, balra, majd egyszer csak meglátok egy szürke Suzukit, amiben egy idősödő koma ül, lehúzott ablak mellett olvasgat egy újságot. Vagy őt választom vagy a Renault-ban ülő perverz tatát, akivel már korábban volt szerencsém találkozni. Elindulok hát a Suzuki felé, mire a férfi hatalmas mosollyal az arcán, kiszáll és beteszi a bőröndömet a csomagtartóba.
Beülök a hátsó ülésre, majd elmondom a címet, ahova mennék és várok. Várok, hátha a fiúk is arrafelé jönnek és beszállnak mellém. Várok, hogy Boka közölje, inkább ő vinne haza, minthogy ezzel a pasival lásson. Várok, hogy Csónakos hősiesen kimentsen ebből a helyzetből. Várok, de semmi.
Ahogyan elindul a jármű, még egyszer kinézek az ablakon, és meglepődve látom, hogy a fiúk aggódva méregetik az autót, amellyel távozom éppen. Egészen addig figyelem őket, amíg a körvonaluk is el nem tűnik.
Attól a perctől kezdve csupán a sötétbe meredek az ablakon át.


~


Ahogyan megáll az autó a ház előtt, leperkálok a sofőrnek ötezer forintot, majd miután kiszedem a csomagomat, félve indulok a ház irányába.
Előhalászom a kulcscsomómat, amint egy apró vörös zászló kulcstartó lóg. Beletuszkolom a zárba, majd lassan, hang nélkül fordítom el. Egy hangos kattanás jelzi, ahogyan lenyomom a kilincset és lassan, nyikorogva ugyan, de sikerül belöknöm az ajtót.
Riadtan konstatálom, hogy a bordó, ezer éves bőrkanapén ül valaki. Richárd az, a nagybátyám. Aki szokásához híven részeg. Azt sem tudná jelen pillanatban megmondani, hogy melyik bolygón van.
Lassan megfordul a kanapén, egyik kezét a karfára téve, a másikban még mindig a fehérrumos üveget szorongatva.
- Nem tudom, ki vagy, vagy mit keresel itt, de a rumomból nem adok az egyszer biztos! – öleli magához az üveget, mire az üveg maradékának negyede az ingére ömlik. Feltápászkodik, legalábbis próbál, mire én a konyha felé veszem az irányt.
Kell egy kis koffein a szervezetembe! Csak ez az egy gondolat ismétlődik a fejemben újra és újra.
Lecsüggedve veszem észre, hogy semmi kávé nem maradt, egy kanálnyi sem. Hatalmas sóhaj kíséretében fordulok ismét Richárd felé.
- Amúgy… Hol van Feri? – teszem fel a kérdést, bár érthető választ nem nagyon várok.
- Kicsoda? – emelkedik a hangja egy oktávval feljebb, ahogyan kiejti a száján ezt az egyetlen szóból álló kérdést, majd egy csuklással zárja a mondatot.
- Áts Feri! Az unokaöcséd! A bátyám! – mondom ingerülten, minden szót egyre hangosabban ejtve.
- Nekem van bátyám? – kerekedik el Richárd sötétbarna szeme. Kezeit kitárja, így egy jól irányzott mozdulattal kitudom venni a kezéből a rumosüveget.
- Az ÉN bátyám! És azt hiszem, eleget ittál mára! – teszem vissza a szekrénybe a piát, majd be is zárom, nehogy kísértésbe essen.
- Tegeződünk? Tegeződünk?! – mozgatja jobbra-balra mutatóujját, mire én csak legyintek egyet, majd a tetőtérbeli szobám felé veszem az irányt. Ahogy baktatok fel a lépcsőn, még hallom, ahogy valamit motyog magába, de nem foglalkozok vele.
Ahogy belépek a világoskékre festett szobába, rögtön a szekrényem felé veszem az irányt. Kidúrok, dobálok onnan mindent, amíg meg nem találom, amit keresek. Felkapok egy farmershortot mellé és elsietek a fürdőbe letusolni.
Magamra zárom az ajtót, hátha az a gyökér nagybátyám be akarná törni.
Miután gyors zuhanyt veszek, felveszem a vörös ingem, mellé pedig a shortot, és a bejárati ajtót célzom meg.
Lassan, nesztelenül osonok le a lépcsőn, ám, ahogy leérek, akkor veszem észre, hogy Richárd, már jó ideje alszik, mellé pedig traktor módjára horkol.
Kisietek az ajtón, még mielőtt felébredne és a Liget felé veszem az irányt.
Alig negyed óra sétára lakunk a Ligettől, ahova Ferivel kijárunk, amióta Kajdacsra költöztünk Budapestről. A szüleimmel éltünk Pesten egy kisházban, de sajnos egy balesetben, mind a ketten meghaltak, ezért kellett ehhez az idiótához költöznünk. Ugyan Feri már van 18, mégis miattam nem akar elköltözni.
Ahogy elborítanak a régi emlékek a szüleinkről, majdnem túlsétálok a Liget bejáratán. Hatalmas vaskapu, ami éjjel-nappal nyitva van. Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, ahogy belépek és minden itt töltött közös percünk Ferivel hirtelen eszembe jut.
Végig megyek a sétány részen, egészen a végén található elágazásig, ahol jobbra fordulok, majd huszonnyolcat előre lépve ismét elfordulok jobbra, ahol van egy nagy bokor. Annak van két hatalmas ága, amiket ha félrehúzok, láthatóvá válik egy tisztás. Na, ez a mi helyünk!
Minden zugot átvizsgálok, de Ferit sehol sem találom. Mikor már vagy négyszer átfésülök mindent, zajt hallok, néhány fiú hangját. Sosem szoktam elbújni, mert eddig senki nem találta meg a tisztást, ám ezúttal egyre közelebbről hallani a hangokat.
Gyorsan az egyik fa tövébe húzódok és hallgatózok. Mind a két hang eléggé ismerősen cseng, ezért óvatosan kilesek a fa mögül.
- De akkor hol lehet? – kérdezi az egyik.
- Beült egy taxiba, valami fószer mellé, utána már nem tudom, hogy merre mentek – feleli a másik. Ezek mintha rólam beszélnének. De olyan messze vannak, nem tudom kivenni az alakjukból, hogy kik lehetnek.
Lassan előre lépek, ám pechemre éppen sikerül megtalálnom egy száraz ágat, ami hatalmasat reccsen a talpam alatt, mire a két fiú felém fordul, én pedig leszegett fejjel lépek ki a fényre, hogy jól lássanak.
Ahogy közeledek, lassan felemelem a fejem és tátva marad a szám a csodálkozástól. Nem tudok hinni a szememnek, hogy kik állnak velem szemben.


xoxo,  
Violet

2017. augusztus 15., kedd

Helyzetjelentés

Ciao!
Nagyon sajnálom drágáim, de a beígért 14-e helyett néhány napot csúszni fog az 1.fejezet, ugyanis a vége felé történt egy kis elakadás. De igyekszem megoldani a problémát:)
Egyébként nagyon nagyon köszönöm, hogy már 13-an vagytok! El se tudjátok hinni, hogy mekkora örömmel töltött el, ahogyan olvastam a Prológus kommentjeit! Imádlak Titeket!♥♥
Visszatérve a csúszásra...Ezen a héten mindenféleképpen kint lesz, de sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor tájt várható...
Türelem, drágáim!♥
Legyetek jók, hamarosan jelentkezem!:3

xoxo,   
Violet

2017. augusztus 6., vasárnap

Prológus // Hazatérés

Ciao!
Meg is érkezett a Prológus!
Remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha igen, akkor kérlek titeket hagyjatok egy kommentet!:)
Jó olvasást hozzá!♥


Nem hiszem el! Eltanácsoltak az iskolából. Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, amióta elhagytam az igazgatónő irodáját. Éppen a szobám felé tartok, közben minden apró kavicsba rúgok egyet, ahogyan átvágok az udvaron.
De hiszen nem is tettem semmit! Megtéptem egy kicsit Karola haját, na és? Csak ezért tanácsolnak el?
Ahogyan haladok az emeletre vezető lépcső felé, a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Aggódva halászom elő, hogy esetleg Feri az, aki valószínűleg már értesült mindenről. Mikor rápillantok a mobilom kijelzőjére egy pillanatra megnyugvás tölt el, ám a következőben pedig ismét düh, csak ezúttal az állítólagos legjobb barátnőm iránt, aki szépen szarban hagyott, mikor kiderült, hogy Karola beköpött minket.

Bogi17: Kíra, mi volt a dirinél?

Meg sem nyitom az üzenetet, úgy csúztatom vissza shortom zsebébe a készüléket. Alig teszek meg néhány lépést, mikor újabb üzenet érkezik.

Bogi17: Kíra, mi volt a dirinél?
Bogi17: Hahóó, K.Á.D.!!!!

Mély levegőt veszek, majd választ kezdek írni.

Bogi17: Kíra, mi volt a dirinél?
Bogi17: Hahóó, K.Á.D.!!!!
K.Á.D.: Kirúgtak!
K.Á.D.: Soha többé nem akarlak látni!

Abban a pillanatban, ahogy az üzenet küldése gombra nyomok, már vágtatok is fel a lépcsőn a (volt) szobám felé. Ahogy belépek, becsapom magam mögött az ajtót és az ágyra vetem magam.
Újabb és újabb rezgések jelzik a zsebemben, hogy Bogi ismét írt. Mit nem ért azon ez a liba, hogy hallani se akarok róla? Mindenről ő tehet! Ha nem szaladt volna, mikor a diri minket keresett, most valószínűleg nem tartanánk itt!
Nem igazán tudom, hogy hogyan, vagy mikor történhetett, de a nagy dühöngésben elbóbiskolhattam, ugyanis egy újabb rezgést követően a szemem felpattan, majd a telefon képernyőjére irányul.
Először azt hiszem, hogy ismét az az irritáló Bogi zaklat, ám meglepetten konstatálom, hogy a bátyám, Feri küldött aggódó üzeneteket. Abból viszont rengeteget. Ezek szerint jó sokat aludhattam.

VörösFeri: Hugi, mi ez az egész???
VörösFeri: K.Á.D. most azonnal válaszolj! Mit csináltál, hogy kicsaptak?
VörösFeri: Áts Kíra Daniella!! Vedd a kezedbe azt a nyamvadt telefont és válaszolj!!
VörösFeri: Hahóóóó??

Szemeimet forgatva kezdem bepötyögni a választ.

VörösFeri: Hugi, mi ez az egész???
VörösFeri: K.Á.D. most azonnal válaszolj! Mit csináltál, hogy kicsaptak?
VörösFeri: Áts Kíra Daniella!! Vedd a kezedbe azt a nyamvadt telefont és válaszolj!!
VörösFeri: Hahóóóó??
K.Á.D.: Nem történt semmi, bratyó! Csupán megtéptem egy ribit, aki ismét a szüleinket ócsárolta, a dirinek meg nem igazán tetszett, hogy elintéztem a kiscsajt, mert az apucikája pénzes ember, ezért eltanácsolt a suliból.
VörösFeri: Akkor most mi lesz? Hmm?
K.Á.D.: Csomagolok és még ma az utolsó vonattal hazamegyek. Nem fogok egy percnél se többet maradni ezen a helyen!
VörösFeri: Te tudod! De azért légy óvatos a hazaúton, okés?
K.Á.D.: Persze! Vigyázni fogok! Szeretlek, bartyó! Na szevasz, otthon találkozunk!♥

Egy gyors mozdulattal az ágyra dobom a telefonomat, majd a gardróbhoz sietek, hogy előhalásszam a bőröndömet. Mikor megtalálom, akkor jövök rá, hogy sokkal több cuccom van jelenleg, mint mikor jöttem, ezért szelektálnom kell.
Mindig is utáltam az ilyen nagyon csajos dolgokat, mint a ruhaválogatás, ugyanis, ha az ember annyi fiú között nő fel, mint én, valahogy nem törődik a ruhatárával, csupán a legszükségesebb darabokkal.
Így hát csak azokat a gönceimet dobálom a bőröndömbe, amik a kedvenceimmé nőtték ki magukat. A kedvenc rövid gatyáimat, trikóimat. A piros kockás hosszú ingemet, amit egyébként ruhának hordok és egy kedvenc sapimat. Ezekkel a bőröndöm már tömve is van, mivel a legkisebb méretűt hoztam magammal.
Indulás előtt még veszek egy gyors zuhanyt. Mikor indulásra készen állok az ajtóban, még egyszer hátra nézek, majd elmosolyodok, és kilépek a szobából, kulcsra zárom az ajtót, ezzel bent tartva a rengeteg rossz emléket.
A kulcsot a portán hagyom, és szabadságom első pillanatait kiélvezve indulok az állomás felé, miközben magam mögött cibálom apró sötétkék bőröndömet.
Alig fél óra sétára van az eddigi börtönömtől a vasútállomás, de mire elérek odáig a lábaim kezdik megadni magukat, ezért miután megveszem a jegyemet a hazaútra, leülök a legközelebbi padra.
Kihalászom a zsebemből a mobilomat, és meglepetten figyelem, hogy új üzenet érkezett, ráadásul egy ismeretlen számról.

Ismeretlen: Papuskám, papuskám! Hallottam rosszalkodtál :P
K.Á.D.: Nem vagyok a papuskád!! Egyébként meg ki a fene vagy és honnan tudod a számomat?
Ismeretlen: Jajj, Kíra én jobban ismerlek téged, mint azt képzelnéd.
K.Á.D.: Honnan tudod a nevemet?!

A mellkasomban szívroham közeli állapotban dübörög a szívem, ami nálam nem egy megszokott dolog, ugyanis nem szoktam ilyen könnyen berezelni

Ismeretlen: Papuskám, papuskám! Hallottam rosszalkodtál :P
K.Á.D.: Nem vagyok a papuskád!! Egyébként meg ki a fene vagy és honnan tudod a számomat?
Ismeretlen: Jajj, Kíra én jobban ismerlek téged, mint azt képzelnéd.
K.Á.D.: Honnan tudod a nevemet?!
Ismeretlen: Biztos kényelmes neked azon a fapadon ücsörögni, ilyen melegbe?

Riadtan pillantok körbe, csakhogy nincs senki rajtam kívül a peronnál, csak egy idős bácsi, de ő menni alig bír, nemhogy üzenetet küldeni nekem.
Ijedten vissza tuszkolom a zsebembe a kütyüt, majd bőröndöm cipzárjával ugyan kicsit szarakodva, de sikerül kiszednem a baseball-sapimat, laza, kócos kontyomat kibontom, majd a fejembe nyomom a fejfedőt.
Ki lehet ez az ismeretlen? Honnan tud rólam ennyi mindent? És honnan tudja, hogy pont ezen a padon ülök?
Nagy gondolkodásomból a hangosbemondó hangja riaszt fel. A vonatom 15 perc múlva indul, ideje felszállnom és helyet keresnem.
Megállok az egyik vagonnál, majd a bőröndöm fülét becsukva, éppen tenném fel a szerelvényre, amikor egy férfikéz megragadja a táskát és felhúzza a járműre, majd engem is felsegít.
- Köszönöm! – nézek fel a magas sötét hajú fiúra, aki egyik kezében még mindig a bőröndömet szorongatja, a másikkal pedig a kezemet fogja. Mélyen a szemébe nézek, majd kirántom tenyeréből a kezemet, majd a bőröndöm után nyúlok. – Visszaadnád a bőröndömet? – vágom oda neki flegmán, és kikapom a kezéből.
Elindulok a fülkék melletti folyosón, majd a legutolsónál megállok, elhúzom az ajtót, a bőröndömet betolom középre, majd behúzom az ajtót. A poggyászomat az ablaknál lévő kis asztalhoz tolom, ahol nem dől el, majd leülök közvetlen mellé.
Az ablakon bámulok kifelé fülhallgatóval a fülemben, mikor érzékelem, hogy valaki leül velem szembe. Felpillantok, és meglepetten konstatálom, hogy az imént megismert fiú telepedett a fülkémbe, fülig érő szájjal.
- Segíthetek? – kérdezem ugyanolyan flegmán, ahogyan első találkozásunkkor szóltam hozzá, miközben a telefonomra csavarom a fülhallgatómat.
- Csak itt volt hely, így gondoltam, leülök az egyetlen üres fülkébe, amit találok. – válaszolja, még mindig ugyanakkora undorító vigyorral az arcán.
Egyik szemöldököm felszalad a homlokom tetejére, majd hátra dőlők az ülésen. Az arcomon gúnyos vigyor terül szét, majd arra eszmélek rá, hogy őt bámulom.
- Egyébként… Csónakos vagyok – nyújtja felém a jobbját, mire én hangos nevetésben török ki.
- Én meg ladikos – törölgetem könnyeimet a nevetéstől.
- Nagyon vicces! Komolyan mondtam, a nevem Csónakos Gergely, de mindenki csak Csónakosnak hív. – tartja felém még mindig hatalmas tenyerét.
- Áts Kíra Daniella, de mindenki csak K.Á.D.-nak hív. – mosolyodok el ezúttal őszintén hosszú idő óta először, és ezt is egy ismeretlen tudja előhozni belőlem.
- Tudom. – feleli cserfesen Csónakos, mire lefagy az arcomról a mosoly. Ő az? De honnan tudja a számomat? És a nevemet?
Egy másodperc alatt kirántom a kezemet az övéből, és ismét hátra dőlök a bőrülésen, majdhogynem belenyomódok.
Csónakos egy darabig engem néz, majd megcsörren a mobilja. Ahogy meglátja a kijelzőn a nevet, elmosolyodik, majd gyorsan fel is veszi.
- Papuskám, pont hívni akartalak – kiált fel, ahogy a füléhez emeli a készüléket. – Mi?! Boka, ne nevettess már! Igen, elintézve, minden megvan, amit kért. Jól van, holnap találkozunk, papuskám, csumesz.
- Papuskám? – nézek nevetségesen Csónakosra.
- Igen?
- Ja, hogy hallgatsz erre is! – nevetek fel, de olyan hangosan, hogy mikor valaki megáll a fülkénk mellett, hogy beüljön mellénk, inkább tovább megy a következő vagonba.
- Megint viccet csinálsz belőlem? – kap a szívéhez drámaian. – Ez nagyon fáj! – töröl le arcáról egy nem létező könnycseppet.
Játékosan a lábammal meglököm az övét, majd arra eszmélek, hogy ismét rajta időz a tekintetem. Gyönyörű kék szemei és arcának vonásai valahonnan nagyon ismerősek, meg azok a megszólítások is.
Papuskám? Boka? Ki hívja így a barátait?
Valahonnan ezek mégis ismerősek. De hogy honnan arról fogalmam sincs.
Ismét kinézek a vonat ablakán, ahogy kigördülünk az állomásról, és elindulunk sebesen Kajdacs felé. Elönt a megkönnyebbülés, mikor Csónakos közli, hogy ő is éppen oda tart. Mivel egy eléggé apró városról, netán faluról beszélünk, csodálom, hogy eddig nem találkoztunk.
Ahogy az elsuhanó tájat figyelem, a szemem kezd lecsukódni, majd az öntudatlanság világában találom magam, ahol ismét annak a Pál utcainak a mély hangja cseng újra és újra; Két oldalról támadják majd a Grundot, szóval résen kell lennünk…

xoxo,    
Violet

2017. augusztus 2., szerda

Bevezető



Ciao!

Mielőtt érkezne a Prológus, szeretnék néhány dolgot elmondani a történetről.
Egy Pál utcai fiúk fanfictionről van szó, ugyanakkor eléggé sajátommá formáltam a karaktereket. A történet alapvetően Molnár Ferenc könyve után játszódik pár évvel, Nemecsek halála után, ám mégis a 21. században, ugyanis gondoltam, kicsit modernebb köntösbe bújtatnám az egész sztorit.
A könyv olvasása után rengeteg kérdés merült fel bennem, ezért is kezdem el ezt a történetet. Egyébként nagyon köszönöm a rengeteg ötletet és segítséget az én drága bétámnak, Gabnak! Nem hiszem, hogy a segítsége nélkül ilyen hamar neki tudtam volna kezdeni ennek az egésznek.
Ha bármi kérdésetek, kérésetek, óhajotok, netán panaszotok lenne, akkor nyugodtan írjatok nekem vagy Gabnak, vagy hagyjatok egy kommentet, esetleg chatben is leírhatjátok a problémátokat.
Ennyit szerettem volna mondani, hamarosan érkezik a Prológus, de addig is legyetek jók!♥

xoxo,   
Violet