2018. augusztus 14.

PUF ON, WORLD OFF // Hogyan készül egy bejegyzés?


Ciao!
Mai jelmondatunk: PUF ON, WORLD OFF
Elmesélem Nektek, hogyan is készül, egy-egy bejegyzés legyen az új fejezet, különkiadás, karakterinterjú.



Fejezetek


Első és legfontosabb szempontom az ihlet. Anélkül elég nehézkes nekikezdeni az írásnak, de szerintem ezt mindannyian tudhatjátok. Általában egy megírt fejezet után már kezd kialakulni a következő körvonala a fejemben, de nem mindig ilye egyszerű megfogalmazni ezeket a gondolatokat. Példának okáért, jelenleg a 8.fejezetet tervezem, amihez az első néhány jelenet már összeállt a fejemben, csakhogy nem tudom, hogyan is vessem „papírra” ebben az esetben wordbe a gondolataimat. Ilyenkor szokott kelleni a motiváció.
Ehhez általában az 1969-es feldolgozás, illetve a musical dalok segítségét szoktam kérni. Ahogyan hallgatom valamelyiket a kettő közül, valamiért könnyebben jár a kezem a billentyűkön, így akár egy nap vagy egy délután alatt elkészülhet egy új fejezet.
Mindezek után, amikor elkészülök, átolvasom még párszor, hogy biztos olyan lett-e, amilyenre terveztem, majd a blogon vázlatba teszem és várok a bétázásra, amelyet nem tudok elégszer megköszönni szl22-nek, hogy vállalt. Bár, őt ismerve, neki ez csak ajándék, mert elsőként olvashatja az új bejegyzéseket.
Amint a bétázás is megtörtént, jöhet a cím ötlet, ami néha már a fejezet megírása elején vagy akár közben is kialakulhat. Ebben ismét a dalszövegekhez kell folyamodnom. Ilyenkor szl22 és én is böngésszük őket sorról sorra, hogy melyik illene a leginkább az adott részhez. Ha nem tudunk dűlőre jutni, akkor szoktam a Ti segítségetek kérni Facebookon egy szavazás keretein belül.
Mikor már a cím is kiválasztásra került, jöhet a tökéletes kép vagy éppen gif megtalálása a bejegyzés elejére. Az aktuális fejezetben szereplő karakterek közül kell először is választani, majd keresni egy olyat, ami egy kicsit is, de köthető a történethez.
Amint ezzel is megvagyunk, már olvasásra kész fejezettel, még néha utoljára átolvasom, aztán már publikálva is van.


Interjúk


A fejezetekkel szemben egy-egy interjú megírása sem volt a legkönnyebb feladat. Most, hogy mind elkészült és már csak publikálásra várnak, rájöttem, hogy azok is milyen időigényesek voltak.
Először ki kellett választani a szereplőt. Gondolom sokan azt hiszik, hogy a kérdéseket előre kitaláltam hozzá, pedig spontán jöttek írás közben. Akárcsak egy-egy szereplő stílusa, mondanivalója. Persze, a fejezetekben meglehet ismerni a karaktereket, ám egy interjú kicsit jobban bevezet az érzéseibe, történetébe.
Szóval, amint a szereplő ki lett választva, szerkesztettem egy montázst, amik egyébként nagyon gyatrák lettek, de csak ahhoz kellettek, hogy ne zavarodjak bele, hogy kié van kész, illetve kié vár még megírásra. Miután a montázs is meglett, kezdtem el agyalni a bevezető szövegen. Tudjátok, azon a sablon „örülök, hogy elfogadtad a meghívást” dumán, ami sajnos vagy nem sajnos, de minden szereplőnél megjelent a legelején. Elvégre, valahogy el kell kezdeni, nem igaz?
Ezután kezdett a dolog izgalmassá válni, mert a fejemben az adott szereplő története már megvolt, csak úgy kellett hozzá a kérdéseket is igazítanom. Igyekeztem arra is figyelni, hogy ne legyenek nagy ugrások a kérdések között. Például „Mi a kedvenc színed?” aztán meg „Amúgy melyik iskolába jársz?”. Több kevesebb sikerrel, de ezt is sikerült megvalósítani, ám volt, hogy a fél interjút újra írtam, mert egy témát boncolgattam egész idő alatt és semmi másra nem tértem rá, amire egyébként szerettem volna. Ilyenkor néhány kérdést kivettem és csak a fontosabbakat hagytam benne.
Bevallom, voltak részek, amikbe olyannyira sikerült beleélnem magam, hogy gombóccal a torkomban írtam le a válaszokat, például Boka interjújánál. De erre majd később rájöttök, hogy pontosan miért.
Amint a kérdez-felelek is megvolt, jöhetett ismét az átolvasás, bétázás, újabb átolvasás majd a publikálás.



Eddigiek Bokával…


Talán a legnehezebb mégis a különkiadás megírása volt. Több fejezetet átírni más szemszögbe nem volt a legegyszerűbb. Pláne, hogy a párbeszédekre ügyelni kellett, hogy ne változzanak meg.
Ha jól emlékszem, négy vagy öt fejezet került átírásra. És ez egy több napos munka volt, mert amikor sikerült belelendülnöm, nem tudtam abbahagyni és ki akartak folyni a szemeim a fáradtságtól, de nem akartam leállni. Ám még így is, ha jól emlékszem három napot vett igénybe a feladat, aztán a szokásos átolvasós, bétázós köröket is le kellett futni.
Sok más fejezettel ellentétben, itt nem gondolkoztam annyit a címen. Úgy voltam vele, hogy nem tudnék dalszövegből kiragadni egy-egy sort, ezért egyszerűen az Eddigiek Bokával… cím mellett döntöttem. Nem túl eredeti, de a célnak megfelel.
Az átírásban az egyik legnehezebb talán a gondolatok megfogalmazása volt. Férfi szemszögbe, amúgy is nehezen tudok írni, de átírni volt csak igazán nehéz. Nőként megvannak a saját érzéseim, véleményeim, de férfiként gondolkozni nem könnyű, hogy ne essek át néha a ló túloldalára. Bizton állítom, hogy ezt még gyakorolnom kell, de ha a jövőben ismét különkiadás lesz, igyekezni fogok.


Ötletelés


Utolsó körben pedig térjünk rá egy kicsit az ötletelésekre. Már többször említett, bétámmal, barátnőmel, papuskámmal, Wundinémmal rengeteget nevetünk, miközben újabbnál újabb jelenetek alakulnak ki kicsiny fejünkben. Mindezeket egy #-gel ellátott vázlatban gyűjtjük, aminek a neve, nem hiszem, hogy nyomdafestéket tűrő. Itt került megalkotásra többek között a Pásztorok keresztnevei, a 6.fejezetben már látott „Csónakos szexi teste, amit a Facebook se tölt be” jelenet, valamint a jövőben még megírásra kerülő részletek, amik eddig csak vázlatosan vannak meg. Ha lenne rá igény, néhányat nagyon szívesen megosztok Veletek, csakhogy gondolkozhassatok, mikor és hogyan fognak belekerülni a történetbe. Mit szóltok?

Azt hiszem egyenlőre ennyit a kulisszatitkokról, jóból is megárt a sok. De ne aggódjatok, már szaladok is írni a következő fejezetet.
További kellemes napot és jó olvasást, ha valaki erre tévedne!

2018. augusztus 8.

BLOGSZÜLETÉSNAP + meglepetés

Ciao!
Én kis hebehurgya elfelejtettem, hogy augusztus másodikán volt a blog 1 éves.... Nem is értem, hogy lehetek ilyen szétszórt...
De ne aggódjatok, ugyanis ajándékkal azért készültem Nektek.
Bepillantást nyerhettek egy észülő spin off történetbe, főszerepben pedig...
Majdnem elkotyogtam a legfontosabbat...
Olvassátok szeretettel a prológust♥



A gyász soha nem könnyű időszak az elhunyt szerettei számára. Különösen, ha köztük van az Igazi, aki egyben a legjobb barát szerepét is betöltötte az életében.
2018. március 23. Ezt a dátumot sosem fogja elfelejteni. Elvesztette a lelke nagyobbik felét, az élete értelmét, aki miatt képes volt összeszedni magát. Elvesztette, csak azért, mert jót akart neki. Nem mondta el, hogy milyen beteg, pedig rájöhetett volna magától is.
Göndör, szőke fürtjei a szemébe hullnak, ahogyan előre hajol, hogy meggyújtsa a kezében tartott cigarettát. Ő sosem szerette, ha dohányzik. Mindig azt mondta, akkor nem annak a férfinek látja, akibe beleszeretett régen.
Kék szemében könnyek csillognak, ahogyan a földre dobja a csikket és erősen rátapos. Hangos zokogás szakad fel belőle és a közeli fának dől, hogy megtartsa az egyensúlyát. Kell néhány perc, mire a légzése ismét egyenletessé válik. Megtörli könnyáztatta szemét és lenéz a lábábál heverő eltaposott cigaretta csikkre.
Eszébe jut a betegsége gyerekkorából. Hogy lángolt a tüdeje megannyi napon át, mikor érezte, hogy közel a vég. De csoda folytán sikerült meggyógyulnia. Akkor Ő, aki a legfontosabb volt számára az egész világon, miért nem tudta megtenni ugyanezt?
Miközben elmereng, egy kéz nehezedik a vállára. Jobbra fordul és ismerős zöld szempárral, ismerős barna loknikkal és túlságosan ismerős apró szeplős arccal találja szemben magát. Annyira hasonlít rá. Vagy talán ő hasonlított az anyjára? A fene se tudja már!
A középkorú nő az apró fekete retiküljébe nyúl és egy borítékot ad a kezébe. Ezután átöleli és néhány percig szorosan tartja. Mikor elhúzódik, egy anyai puszit ad az orcájára és a füléhez hajol.
- A szobájában találtam – suttogja alig hallhatóan. – A te neved volt a borítékon, gondoltam elhozom neked.
Csak nézi a kezében tartott borítékot és a kacskaringós betűkkel ráírt nevet. A saját nevét látva az Ő kézírásával ismételten sírásra készteti. Csak azt juttatja eszébe, hogy nem volt vele az utolsó perceiben. Akárhogy sietett, nem ért oda időben. Elvesztette.
Felpillant a borítékról a sírástól felpuffadt zöld szempárba. Fájdalmas és szeretettel teli tekintete az övébe kapcsolódik és már vagy századjára megtelik könnyekkel.
Közelebb hajol és csókot nyom az asszony homlokára, ahogyan az anyjával is tette régen.
- Ha megbocsátasz, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – simítja végig a karját gyengéden. A nő csak bólint és zsebkendőt vesz elő, hogy megtörölje nedves arcát.
Még egyszer rámosolyog azzal a szokásos gyászolós szomorú mosollyal és tovább áll.
A boríték súlya fájdalmasan húzza le a fekete öltönye belső bal zsebét. Mintha a szívét húzná le valami a mellkasából.
Kezei a fekete nadrágja zsebében. Így sétál el, lehajtott fejjel megannyi részeg fiatal mellett, akik egymásnak adják át az üveget és nagyot húznak belőle. Mikor a lába már kellően fáj a cipőben, megáll és egy elöregedett épület sárga falának támaszkodik. Csak nézi a rengeteg viháncoló lányt, akik ragadozó tekintettel méregetik őt az öltönyében. Ha tudnák, hogy honnan jön éppen!
Egy lány lép oda hozzá bőr miniruhában és szinte az arcába mászik.
- Szia! – búgja a fülébe. – Nincs kedved elszórakoztatni engem és a barátnőimet egy kicsit? – simít végig a mellkasán, félretolva a kigombolt öltönyt.
- Nem! – feleli rekedten, lefejti magáról a lány hosszú piros körmökkel díszített kacsóját és továbbáll.
Ezúttal nem áll meg a népes utcán, csak amikor elér a számára legkedvesebb helyre. A park egyik nyugis kis részébe. Egy fűzfa áll ott a kis tavacska mellett. Szomorúan elmosolyodik, ahogyan megrohamozza a sok régi emlék. Az első randi, amikor véletlenül keveredtek ide, majd sorban a többi, mikor már szándékosan rossz felé kanyarodtak.
Leül a fa alatt álló, kissé már elöregedett fapadra és előveszi a zsebéből a borítékot. Forgatja, kisimítja a kissé összegyűrődött bal sarkát, majd reszkető lélegzettel kibontja.
Két teleírt papírt tartalmaz, rajta a már jól ismert kacskaringós betűk.
Körbe néz nem-e jár arra valaki, majd letöröl az arcáról egy éppen legördülő könnycseppet és olvasni kezd.

„Drága Nemecsek!

Ha eljutott hozzád ez a levél, az azt jelenti, hogy elszakadtunk egymástól. Már akkor megírtam, mikor az orvosok közölték, nagy a valószínűsége, hogy nem élem túl ezt a tüdőgyulladást. Nem vagyok olyan erős, mint Te. 
Veled ellentétben, nekem nem volt okom miért kitartani. Tudom, most azt kérded, mi a helyzet Veled? Velünk? Csak Te tartottad bennem a lelket az utolsó hetekben. Miattad igyekeztem erős lenni, nem kimutatni a fájdalmat. Sajnálom, hogy egyedül kellett hagynom Téged, szerelmem! De tudd, hogy én mindig Veled leszek, csak nézz fel este a fűzfánk feletti legfényesebb csillagra! Az leszek én. A Te egyetlen fényes angyalod!
Itt fekszel mellettem és még csak nem is sejted, hogy én a búcsúmat írom Neked. Olyan békésen alszol, akár egy árva kisfiú, aki hosszú-hosszú reménykedés után végre egy gondos családhoz kerül. Milyen furcsa! Hisz, valóban ez történt! Mikor belém szerettél és éjszakánként beszöktél a szobámba, ugyanígy aludtál. Most, hogy a családom el- és befogadott Téged, te is a részese lettél.
Istenem, megint sírok… Csak nehogy felébredj a zokogásomra, mint előző este!
Az ok, amiért valójában írom ezt a levelet csupán annyi, hogy szeretnélek megkérni, vigyázz a naplóimra! Tudom, furcsa kérés, de ezzel szeretném bebizonyítani Neked, hogy mindig ott leszek melletted. Attól a naptól kezdve, hogy kisgyerekként megláttalak, elkezdtem naplót írni. Minden olyan nap bele van írva, amikor mi találkoztunk. 
A szobámban az íróasztalom mögött az egyik meglazult padlódeszkában vannak elrejtve. Minden, ami Hozzád köt, ott van elrejtve a kíváncsi szemek elől. Minden, ami ott van a Tiéd!
Nem tudom ezt tovább csinálni! Nem tudok úgy írni egy búcsúlevelet, hogy közben itt ülök melletted az ágyban, amíg Te alszol!
Még annyit, hogy remélem tudod, megváltozott az életem már azon a napon, amikor mi először találkoztunk. Ahogyan próbáltál nekem segíteni az ernyőmmel a szakadó esőben, majd megosztottad velem a sajátodat, csakhogy ne ázzak el, pedig már csuromvíz voltam alapból. Aztán ahogy legjobb barátokká váltunk, végül többet kezdtünk érezni egymás iránt. Már kamaszként is tudtam, hogy ez nem csupán múló románc lesz.
Te vagy az Igazi! A Nagy Ő! A Mindenem! Nélküled elveszve bolyongtam volna a nagyvilágban. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, érdemes élni és szeretni az életünket! Ezt nálad jobban senki nem tudhatja. A Halál markába kerültél egészen kicsi korodban, de imáim meghallgatásra találtak és jobban lettél.
Már akkor fontos voltál nekem, amikor még nem is ismertél. Hogy pontosan hogyan? Minden kérdésedre választ kapsz a naplóimból, szívem! Csak olvasd el őket! Tudom, hogy fájdalmas lesz, de higgy nekem, szerelmem, sokkal jobb lesz utána!
Élj boldogan, édesem! Lépj tovább! Tudom, sokat kérek, de próbálj meg ismét szerelmes lenni valakibe! Vedd feleségül, legyen sok gyereketek! Tegyetek meg minden olyat, amit velem nem tudtál megtenni! De a legfontosabb, hogy maradj ugyanolyan erős, mint már kissrácként is voltál! Ne hagyd, hogy a gyász elemésszen! Ha másért nem is, akkor értem tedd meg!
Én az idők végezetéig szeretni foglak! Ha nem is látsz mindig, érezni fogod, hogy Veled vagyok.
Egy nap majd talán egy új testben térek vissza, hogy újra beléd szeressek és magamba bolondítsalak. Csak higgy ebben, kérlek! 
Sose feledd, amit akkor mondtam, mikor szerelmet vallottam Neked! „Minden léleknek megvan a maga párja, és én tudom, hogy az enyém örökre a Tiédhez fog kötődni!”
Szeretlek, Nemecsek Ernő! Ezt sose feledd!
A szívem örökké a Tiéd!
Egyetlen fényes angyalod,
Mini”

Könnyeit nyeldesve szorítja a papírt a kezében. De hiszen két papír volt a borítékban. Gyorsan kézbe veszi a másikat is, de azon csak és kizárólag szívecskék vannak. Erre szomorúan elmosolyodik és szépen visszahajtogatja a papírokat a borítékba és visszateszi a zsebébe. Megdörzsöli könnyáztatta arcát, hátha el tudja tüntetni a sírás nyomait, majd futó lépésben teszi meg a távot Mini otthonáig. Ami az ő otthona is egyben.
Szerencsére még senki nem ért vissza a temetőből a torra, amit itt a házban akartak tartani. Így hát fel szalad a szobájukba, ami immár csak az övé és sietve kihúzza az íróasztalt a helyéről. Ledobja az öltönyét az ágyra, majd letérdel és keresni kezdi a kilazult deszkát. Már remegni kezd az idegtől, amikor beleakad az ujja egy kis résbe az egyik deszka sarkánál. Ránehezedik egy kicsit, hogy hallja, nyikorog-e. Mikor meghallja az nyikorgó hangot, mosoly kúszik az ajkaira és elégedetten emeli fel a deszkát a helyéről.
Az apró, sötét odúban egy doboz van. Óvatosan kiemeli, lefújja róla a port, majd az ágyra telepszik. Leveszi a fedelét és mint egy kincskereső, aki éppen a milliókat érő kincset találja meg, tátva marad a szája. Minden közös emlékük bele van sűrítve ebbe a dobozba. A törött esernyő az első találkozásukról. A mozijegyeik, fényképek és persze a naplók. Hat darab bőrkötetes kis könyv, összekötve egy madzaggal. Rajta pedig egy öntapadós cédula, amire a következő van írva; „Minden, ami Nemecsek”.
Nemecsek, a kisfiú, aki túlélt egy veszélyes tüdőgyulladást, megmentette a Grundot, 16 évesen megtalálta élete szerelmét, akit rá nyolc évre el kellett temetnie, a fiú, aki úgy érezte, hogy nem számít senkinek, most végre tudta, hogy ez csak és kizárólag neki és róla fog szólni.

2018. augusztus 7.

Interjú a karakterrel // második felvonás

Ciao!
Meg is hoztam a második interjút, amihez Csónakost kértem meg, hogy legyen oly kedves és lepjen meg minket pár válasszal. Nagyon sokat nevettünk az interjú közben, Csónakos nagyon nagy arc!
Ismerjétek meg Ti is!♥


Í.: Nos, Gergő, úgy hallom, hogy te egy eléggé humoros, szeleburdi srác vagy… Ez igaz?
Cs.G.: Hát mondhatjuk így is, de én sokkal jobban szeretem a lehengerlő kifejezést. (mosolyog) És kérlek, hívj Csónakosnak!

Í.: Rendben van… Szóval, Csónakos, miért nem szereted, ha a keresztneveden szólítanak?
Cs.G.: Nem is tudom… Már kiskölyök korom óta a barátaim folyton csak Csónakosnak hívtak, voltak olyanok is, akik nem is tudták a keresztnevemet. Elég érdekes szitu volt… Ülünk a suliban, felszólít a tanár „Gergő, mit gondol a megfejtésről?”, mire páran körbe néznek, hogy „Van Gergő az osztályban?”. Ezután kértem meg a tanárokat is, hogy a vezetéknevemen szólítsanak. Egyedül a kistesóim és a szüleim hívnak Gergőnek, de szerintem ez természetes egy családon belül.

Í.: Persze! Szóval kistesóid is vannak? Hány évesek?
Cs.G.: Lea és Teodor, négy és fél éves ikrek. Ha szabad ilyet mondani, csintalanabbak, mint én voltam annyi idősen. Amikor otthon vagyok, folyton rajtam csüngenek, ha tehetik. Imádom őket! (nevet)

Í.: Imádnivalóak lehetnek! Mesélnél nekem arról, hogy miért költöztél Kajdacsra? Úgy hallottam, ezelőtt Pesten éltél. Mi késztetett rá, hogy otthagyd a nagyvárost?
Cs.G.: A legjobb barátom, Boka. Mióta az eszemet tudom, össze vagyunk nőve, és ezt még egy költözés sem tehette tönkre. Szerencsére vagy nem szerencsére, a szüleim is éppen új ház után akartak nézni, így amikor feldobtam, hogy esetleg költözzünk ide, azonnal belementek. Persze, Boka tudta, hogy csak azért pont ide költöztünk, mert ő itt jelentkezett egyetemre és bérelt lakást, így nem kellett utazgatnunk, ha találkozni akartunk.

Í.: Értem. Várjunk csak! Azt mondtad Boka? Ugye ez csak becenév? Valami hülye bokatörés után kapta ezt a nevet?
Cs.G.: (felnevet) Nem, sajnos, semmi ilyesmi. Ez a vezetékneve. (nevet) Ő se nagyon szereti, ha a keresztnevén szólítják. Mondjuk, ki szeretné, ha Jánosnak hívnák 19 évesen? Nekem még szerencsém volt, hogy Gergely nevet kaptam, de szegény papuskám itt a Jani, nem én.

Í.: (hasát fogja a nevetéstől) Én ezt nem bírom… Csónakos, hatalmas arc vagy! (nevet) Azt csiripelik a madarak, hogy van egy bizonyos hobbid, amivel ugyan már felhagytál, de nagyon szeretted. Mesélnél egy kicsit róla?
Cs.G.: Arra hobbimra gondolsz, hogy interjúztatás előtt madarakkal csevegek? (nevet) Viccelek, elnézést! Gondolom a fotózásra gondolsz. Hogy is mondjam? Imádtam fényképezni mindent, amit csak megláttam, és nem egoból mondom, de jó képeket csináltam, nagyon jókat, aztán egy pályázatra kerestek az iskolából fiatal fotósokat. Nem akartam jelentkezni, ám a tanáraim addig-addig beszéltek a lelkemre, hogy elküldtem néhány nagyon jól sikerült képemet, aztán mikor elérhetőek lettek a munkák, minden versenyző benevezett munkája, szembe találtam magam pár általam készített képpel, csakhogy az egyik osztálytársam neve szerepelt mindegyiken. Akkora csapásként ért, hogy ellopta a képeimet, hogy úgy döntöttem abbahagyom a fotózást. Tudom, nem lett volna szabad feladnom, de annyira szíven ütött ez az egész, hogy inkább falakat építettem magam köré. Azóta, ha néha fotózok is, azt csupán saját magamnak teszem.

Í.: Megértem… Akkor inkább hanyagoljuk ezt a témát. Bokával mi a helyzet?
Cs.G.: (elkerekedik a szeme) Hogyhogy mi a helyzet? Együtt vagyunk! (húzza ki magát) (felnevet) Látnod kellett volna az arcodat! Nyugi, teljes mértékben heterók vagyunk mindketten, nincs semmi buzulás köztünk.

Í.: Akkor megnyugodtam. (hatalmas sóhaj) Elmesélnéd, hogyan letettek ilyen jóban?
Cs.G.: Ó, ez nagyon régi történet! Még, amikor kisiskolások voltunk, hét-nyolc évesek, akkor találkoztunk először suliban. Egy kis félreértéssel kezdődött a barátságunk, ugyanis megakartam tréfálni az egyik osztálytársamat, hogy kirántom alóla a széket, mikor ülne le, de sajnos elfeledkeztem az új ülésrendről: Boka került elém és sajnos az ő székét húztam ki. Mondhatom, elég rosszul éreztem magam utána, egész nap. Másnap odamentem hozzá bocsánatot kérni és akkor kezdtünk el barátkozni. Aztán az osztályunkból majdnem az összes fiúval ugyanilyen jó kapcsolat kezdett kialakulni. Mikor egyik nap labdázni indultunk a srácokkal, véletlenül túl nagyot sikerült rúgnom a labdába, ami átrepült egy kerítés fölött. Boka utána szaladt, és mikor visszaért, fülig ért a szája és azt bizonygatta, hogy megtalálta a tökéletes helyet a labdázásra. Így jutottunk a Pál és a Mária utca sarkán lévő Grundra.

Í.: Azt mondtad Pál és Mária utca sarka? Hiszen itt is van egy hatalmas terület, kerítéssel elzárva, pontosan ilyen nevű utcák sarkánál!
Cs.G.: Igen, tudom. Mostanában elég sokszor járunk arra, hogy visszaemlékezzünk a régi időkre. (elkomorul)

Í.: Minden rendben? Elsápadtál, jól vagy?
Cs.G.: Persze, csak eszembe jutott, hogy egy kisbarátunk pont a Grundon vesztette életét. Boka teljesen összezuhant utána jó pár évre, alig tudtam újra életet lehelni belé, de erről nem nagyon szeretnék most beszélni.

Í.: Beszéljünk valami másról, jó? Mi a helyzet az akadályokkal? Könnyen veszed őket vagy inkább kétségbeesel?
Cs.G.: Mindenki azt mondja, hogy az akadályok azért vannak, hogy átugorjuk őket, de én inkább annak a híve vagyok, hogy kikerülöm mindet. Nem szeretek fáradozni, lusta egy ember vagyok, na… (nevet)

Í.: De gondolom, ha csajokról van szó, akkor megembereled magad, nem így van?
Cs.G.: Nincs más választásom. A barátnőm Pécsen lakik, így elég sok kilométer van már a hátam mögött. Kéthetente feljárok hozzá vonattal, hogy a hétvégét ott töltsem. Bár mostanában eléggé rázós a kapcsolatunk, kevesebbet beszélünk, mint ezelőtt, és az igazat megvallva, már egy kicsit unom ezt az ingázást. Nem kevés pénzembe kerül kéthetente az oda-vissza út.

Í.: Csónakos, ez nem igazán tartozik rám és ehhez hasonló kérdéssel nem is készültem, szóval nem muszáj elmesélned, ha nem akarod.
Cs.G.: Értem, csak ki kellett már mondanom, mert egy ideje ezen rágódok. De ha nem efféle kérdésekkel készültél, akkor mégis milyenekkel? (kacér mosoly)

Í.: (lenéz a papírjára) Ahogy elnézem, ennyi időnk volt mára sajnos. Nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást és tudtunk egy kicsit beszélgetni. (nyújtja a kezét)
Cs.G.: (odahajol és csókot lehel a kezére) Én köszönöm a meghívást!

2018. július 29.

7. fejezet // Készülj, tesó!

Ciao!
Itt is van a következő fejezet, amiben végre visszatér a mi egyetlen Ferink, mert sajnos egy ideje háttérbe szorult...
Jó olvasást:3



A reggeli napfény erősen irritálja a szemeimet. Óvatosan kinyitom hát őket és egy ismeretlen plafonnal találom szemben magam. Milyen furcsa! Tele van fényképekkel! Ki rak fényképeket a plafonjára?
Óvatosan jobbra fordítom a fejemet és Boka borzas hajával találom szemben magam. Egy hirtelen mozdulattal ülök fel az ágyban, amitől a másik oldalamon lévő nagy valami hatalmas koppanással ér földet az ágy mellett. Aztán feljajdul. Mi a fene?
- Áúú… - ébredezik Csónakos, immár a padlón. Felül, beletúr a hajába, majd mikor tekintete rám talál, szája féloldalas mosolyra húzódik.
- Bocs, Ladik, nem tudtam, hogy ilyen üres fejed van, hogy ekkorát tud koppanni – simítgatom le szénaboglya hajamat, amikor is egy kar a derekam köré csavarodik és visszaránt az ágyra, majd Boka beleszuszog a nyakamba, amitől libabőrös lesz az egész testem. Valamit motyog is, de az teljesen kivehetetlen. Közelebb húz magához, a hátam a mellkasához nyomódik. Hihetetlenül kellemes érzés a karjaiban lenni.
Csónakos, még mindig kacér mosollyal a száján, visszamászik az ágyra, törökülésbe húzza a lábait és csak néz.
- Mi van? – kérdezem flegmán.
- Hogy kerültetek fel az ágyra? – kérdezi érdeklődve, a szemöldökét kicsit megemelgetve. – Mikor én felmásztam, ti még nagyban össze voltatok gabalyodva a földön – rebegteti a pilláit a jobb színészi alakítás kedvéért.
Érzem, ahogyan zavaromban elpirulok, mert eszembe jutnak az előző este emlékei: a pizzázás, a történet mesélés, aztán ahogy Boka vállán aludtam el.
Óvatosan elkezdem lefejteni Boka karját a derekamról, majd felülök, ezúttal sokkal lassabban, majd szembe fordulok vele és csak nézem. Az arca egészen angyali így, álmában: kisfiúsabb, nyugodtabb. Egy hosszabb, sötét tincse az arcába lóg. Egy ideig nézem, aztán amikor nem tudok parancsolni a kezemnek, óvatosan odanyúlok és kisimítom az arcából. Szempillái megrebbennek, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében lassan felnyílnak a szemei. Először elég ködös a tekintete, de aztán rám talál a pillantása és ajka álmos mosolyra húzódik.
- Jó reggelt – nyöszörög, rekedt, álmos hangon, mire a gyomromban azok a bizonyos pillangók egy pillanat alatt életre kelnek.
- Szia – suttogom, ugyanilyen rekedten, majd ismét végig simítok az arcán. Boka becsukja a szemét és belesimul az érintésembe. Angyali mosolyra húzódik a szája, mire újra és újra megsimogatom.
- Khmm… - krákog a hátunk mögött Csónakos egyszer, kétszer majd háromszor. Mi nem is törődünk vele, csak még jobban elmélyülünk egymás tekintetében. Egyszer csak megnyikordul az ágy alattunk, majd Csónakos hirtelen mellettem terem és végig simít az arcomon. Látom, hogy Boka szeme összeszűkül, majd ráncolni kezdi a homlokát és felül.
Szememet forgatva húzom el az arcomtól Csónakos kezét, majd taszítok rajta egyet, mire ő meg sem moccan, csak vigyorogva néz ránk, mire én ismét elpirulok.
- Annyira odavoltatok egymásért az elmúlt perceken, hogy gondoltam, ki kell próbálnom, mi olyan nagy cucc a simiben!
Mi a fene?


~


- Hát te merre csatangoltál? – kérdezi Feri vigyorogva, amikor belépek az ajtón a – szokatlanul tiszta – lakásba.
- Ó, csak erre-arra – teszem le a táskámat az előszobában a komódra, aztán besétálok a konyhaszigettel elzárt térbe és felülök a pultra Feri mellé, aki éppen zöldségeket aprít, miközben fülig ér a szája. – Mitől van ma ilyen jó kedved? És hogyhogy ilyen tiszta a lakás? – mutatok körbe a hatás kedvéért.
- Nem csak te töltötted máshol az éjszakát, hanem úgy tűnik, Richárd is. Nem tudom, merre lehet, de nem is nagyon érdekel. Tegnap este mikor hazaértem, gyorsan kitakarítottam, gondoltam keresztbe teszek annak a disznónak. Tudod, mennyire utálja, ha tiszta a ház – dobálja bele a tűzön lévő levesbe a zöldségeket, majd elővesz a hűtőből valami krémet és azt kezdi kavargatni. – Ideadnád az ételfestéket, ha megkérlek?
Leugrok a pultról és a szekrényben kezdek nézelődni. Mindent találok ott, csak ételfestéket nem.
Feri mögém lép, bal kezével felnyúl a szekrénybe, míg a jobbal egy adag krémet ken a hajamba és az arcomba.
Eltátom a számat meglepetésemben, majd lassan felé fordulok. Sarokba szorított. Ördögi vigyor terül szét az arcán. Fejemet csóválva lépek el a karja alatt, némiképp gyanútlanul, amikor Ferinek végre leesik mire is készülök.
- Kicsi lány, ne csináld! – kezd kihátrálni a konyhából a nappaliba, csakhogy én – kezemben egy adag krémmel – totyogok utána. Mikor megcsillan a szeme és éppen elszaladna, én a nyakába ugrok és összekenem az ő arcát is. Kiált, nevet, sikoltozik egyszerre, miközben elkapja a lábaimat és szorosan tartja őket, hogy ne tudjak leugrani róla.  Hosszú lábaival néhány lépéssel átszeli a nappalit és a kanapéra dob egy mozdulattal. Aztán birkózni kezdünk. Oda egy tompa rúgás, ide egy vállas. Miközben egymást püföljük, megállás nélkül nevetünk.
Körülbelül fél óra telhet el így, hogy egymást nyúzzuk, amikor végre valahára kifáradunk és hatalmas puffanással a kanapé elé vetjük magunkat. Ugyan a verekedést abbahagytuk, de még megállás nélkül nevetünk. Vállal néha azért még lökünk egymáson egyet-egyet, de azt már csak a hecc kedvéért tesszük.
Mikor végre a nevetést is sikerül egy kicsit lejjebb csillapítanunk, Feri vállára hajtom a fejem, és egy kicsit hozzá dörgölőzőm, hogy több krém kerüljön a nyakára és az arcára, mire ő csak röhögve a fejét csóválja és átkarolja a vállamat, majd közelebb húz magához. Így ülünk egy darabig, amikor olyan dolgot ajánl fel, amit már nagyon régen nem tettünk.
- Nem rakunk be valami filmet? Úgyis rég volt filmezős délutánunk – nyúl a kapcsoló után, majd keresgélni kezd a felvett filmek között. Van ott minden az Amerika kapitánytól kezdve, a Szerelmünk lapjain át, egészen Az éhezők viadaláig. Lapozgatunk mindenféle film között, mire hosszas érvelés és vita után végre sikerül döntésre jutnunk: A Karib-tenger kalózai első részét nézzük. Vagy milliomodjára. De annyira jó!
Alighogy elindítjuk, Feri felül a kanapéra, engem a lába közé húz, és szorosan magához ölel. Régen nagyon sokat csinálta ezt, de mióta Kajdacsra költöztünk, nem igazán volt ilyen tesós programunk, talán egy-kettő. Mindig is imádom, amikor ilyen gyengéd, mert azt juttatja eszembe, hogy csak velem ilyen, senki mással.


~


Nem tudom, hogy mikor, de valamikor elszunnyadhattam, mert a kanapén ébredek. Be vagyok takarva egy pokróccal, fejem Feri ölében, miközben ő az én ragacsos, krémes hajamat simogatja. Éppen azon lennék, hogy visszaszunnyadjak még egy kicsit, ha már ilyen jó sorom van, amikor csengetnek. Lassan felülök, megdörzsölöm a szememet és Ferire pillantok. Ugyanolyan értelmetlen képet vág, mint én.
- Vajon ki lehet az? – kérdezem, miközben a krémet próbálom kiszedni a hajamból. Feri már fel is áll és az ajtó felé indul, mit sem törődve azzal, hogy csupa krém mindenhol. Gyorsan utána sietek és a sarkában maradok, amíg ki nem nyitja az ajtót. Két rendőr áll az ajtóban.
Feri hátrafordul, és úgy néz rám, ahogy már sokszor megtette korábban, amikor néha a rendőrök hoztak haza egy-egy vadabb buli után. Megrázom a fejemet, hogy ehhez nekem semmi közöm, majd ismét az urak felé fordul.
- Áts Ferenc? – kérdezik érzelemmentes hangon és hirtelen hatalmas gombóc keletkezik a gyomromban. Mintha ez már lejátszódott volna pár évvel ezelőtt. Újra élem, ahogyan a rendőrök az ajtónkban állnak és közlik, hogy intézetbe kell mennünk, mert anyáék meghaltak. Feri is szerintem ugyanerre gondolhat, mert a kezemért nyúl és erősen megszorítja, majd bólint. – Pontosan milyen közük is van Androssovszky Richárdhoz?