2018. március 9.

20 feliratkozós Különkiadás // Eddigiek Bokával...

Ciao!
Akik már benne vannak a Facebook-csoportban azok már tudhatják, hogy elkezdtem írni egy különkiadást, amiért elértük a 20 feliratkozót. Még mindig nem tudom elhinni *-*
Szavazást indítottam Facebookon, hogy kinek a szemszögéből olvasnátok inkább ezt a részt és a többségetek Bokára szavazott, ezért megírtam az eddigi fejezeteket az ő szemszögéből is.
Olvassátok szeretettel:3



Elképesztő ez a srác! Már megint minek ökörködik? Azt kérte, jöjjek ki elé az állomásra, erre egy lánnyal a karjában száll le a vonatról? Nem normális! Mondjuk, ezt eddig is tudtam, de most már holtbiztos, hogy az!
Csónakos felém biccent, egyik hosszabbra hagyott, sötét fürtje kék szemébe hullik. Lassan sétál, kezében a lánnyal, majd ahogy odaér hozzám, óvatosan leteszi az egyik közeli padra. Furcsán ismerősnek tűnik nekem a lány, mintha már láttam volna valahol. Szőke tincseiről Nemecsek jut eszembe. Ha velünk lenne, vajon még mindig kis tejfölszőke haja lenne, vagy talán már inkább sötétszőke?
Igyekszem kiverni a fejemből kis barátom emlékét, és ismét Csónakosra és az ismeretlen lányra koncentrálni.
- Hallod, Csónakos, hol szedted fel ezt a bigét? – kérdezem, a karjaimat a mellkasom előtt összefonom.
- Viccelsz? Kiröhögte a nevemet! Szerinte a csónak és a ladik ugyanaz! Pedig te is tudhatnád, hogy a ladikra nem lehet ülni!
Szám egy vonallá préselem össze, ezzel visszatartva a feltörni készülő nevetést.
A lány mintha ébredezne, ám a szeme meg se rebben, mégis mintha a légzése más ütemet vett volna fel, mint eddig. Már nem az a nyugodt szuszogás, sokkal inkább erőltetetten lassan veszi a levegőt.
- Boka, szerinted a varázscsókomtól felébredne? Tudod, mint a Csipkerózsikában?
Csónakos és a hülye Disney poénjai…
Halkan felnevetek, mikor rájövök, hogy eljött az a pillanat, mikor a barátomat el kell, hogy szomorítsam.
- Csónakos…
- Igen?
- Miből gondolod, hogy a csókod varázserejű? Tudhatnád, hogy még Janó se kel fel a csókjaidra! Meg amúgy is nem azt mondtad, hogy utálod a Csipkerózsikát… akárcsak a többi Disney-t?
- De azért abból is el lehet sajátítani néhány dolgot, ha érted mire gondolok, Papuskám...
Remélem, hogy nem az eredeti mesére gondol, mert abban eléggé +18-as dolgok történnek, nem csupán egy szimpla csók.
- Vagy szerinted kipróbáljam az eredeti verzióban használt taktikát?
Ahogy a mondat elhagyja Csónakos száját, a szőke lány egy hirtelen mozdulattal felül.
- Na, még mit nem!
Kárörvendő féloldalas vigyorra húzódik a szám. Tudtam én, hogy egy ideje nem alszik!
- Jéé! Felébredt! – mutat rá Csónakos, megjátszott csalódottsággal a hangjában.
- Látod, haver, mondtam, hogy a te csókodtól ugyan senki nem ébredne fel.
- Öhm… Hol vagyok? És hogy kerültem ide? – kérdezi a lány, miközben értetlenül néz körbe az állomáson. Hát nem idevalósi? Nem is emlékszik, hogy mi történt?
- Üdv a kajdacsi vasútállomáson! – tárja szét a karját Csónakos, mire én mellette halkan, köhögésnek álcázva nevetni kezdek.
- Azt tudom, te sügér! Azt nem értem, hogy a vonaton ültem, mikor elaludtam, akkor hogy kerültem ide, erre a padra?
Most jön el az a pillanat, amikor én is becsatlakozok eme érdekes társalgásba.
- Ladikos barátom, a saját két kezében hozott le a vonatról – túrok jobbommal sötét hajamba. Mindeközben érzem, hogy a lány engem figyel. Mi olyan érdekes rajtam? Van rajtam valami?
- És a bőröndöm? – szakítja el a tekintetét rólam, majd hirtelen megszólal.
- Hoppá! Az még fent maradt a vonaton! – kerekedik ki Csónakos kék szeme egy pillanat alatt, majd visszaszalad a vonathoz.
Figyelmemet ismét a lány vonja el. Akárcsak egy kismacska, nyújtózik egy nagyot, így jobban szemügyre tudom venni, hosszú, fehér, kecses nyakát és szőke fürtjeit. Miért olyan ismerős nekem ez a nyújtózás? Ismerem én ezt a lányt valahonnan…
- Egyébként, Boka vagyok – nyújtom felé a jobbomat, amit ő habozás nélkül el is fogad.
- A barátaim egyszerűen csak K.Á.D.-nak hívnak – néz a szemembe és rázza meg a kezemet. Egy pillanatra, mintha elvesznék abban a gyönyörű, barna tekintetben.
- Mondd csak – elengedem a kezét, így érzem meg, hogy mennyire jól is passzolt a keze az enyémhez. Egyszerűen elveszett apró keze a markomban. –, nem találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerősen cseng a hangod…
Látom rajta, hogy erősen gondolkozik, mert beharapja a száját. Önkéntelenül féloldalas mosolyra húzom a számat és lábaimat bokámnál keresztbe téve figyelem őt.
K.Á.D… Vajon mi lehet a neve? Ez nyilván a monogramja.
Nem jut eszembe egy olyan ismerős család se azok közül, akiket ismerek, akiknek „k” betűvel kezdődne a neve.
Megrázza a fejét, mintha egy gondolatot akarna elűzni a fejéből. Számat ismét egy vonallá préselem össze. Így figyeljük egymást, értetlenül, amíg Csónakos vissza nem tér, maga mögött ráncigálva egy apró, gurulós bőröndöt.
- Baj van? – néz egyikünkről a másikunkra. Egyszerre kezdjük rázni a fejünket K.Á.D.-dal. – Ismeritek egymást, nem igaz? – kérdezi karba tett kézzel, ám erre a mozdulatra az apró bőrönd eldől, mire K.Á.D. odaszalad, hogy felállítsa.
- Igen, Ladik, ismerjük egymást, hisz az előbb mutatkoztunk be egymásnak – feleli, ezzel mosolyt csalva az arcomra. Már fuldokolok a visszafojtott nevetéstől, mire ő csak a szemét forgatja. Azok a gyönyörű szemek!
Nagy csönd telepedik ránk, amit K.Á.D. tör meg egy hatalmas sóhaj után.
- Nagyon örültem, fiúk, de nekem haza kéne mennem. Egy kicsit későre jár, és a nagybátyám biztos, hogy már aggódik értem.
Hatalmas gombócot érzek a torkomban, ahogy ezt kimondja. Mintha valamit titkolna előlünk. De miért is hibáztathatnám, alig ismerjük.
- Akkor hazakísérünk! – szalad ki a számon, még magamat is meglepve ezzel. A szőke lány erre csak a fejét rázza.
- Nem kell, köszi! Beülök egy taxiba és az majd hazavisz, ne fáradjatok! – erőltet ki magából egy mosolyt, de sokkal inkább hasonlít fintorra. Gondolom, én is hasonló arcot vághatok, mert meglepetten pillant rám. Csónakos előre lép, megfogja a jobb kezét és apró csókot lehel rá. Ezt a csirkefogót! Mindig csak a csajozáson jár az esze!
- Ha így óhajtja, hölgyem!
Még egy utolsó mosolyt küld felénk, majd a bőröndjének a fogóját megragadva elindul kifelé az állomásról. Az ajtónál az egyik kalauz segít neki és tartja az ajtót, majd beemeli a kis kék poggyászt az ajtón túlra, amit K.Á.D. gyorsan meg is köszön.
Csónakossal szó nélkül indulunk utána, kezünk a zsebünkbe süllyesztve. Ahogy belépünk ugyanazon az ajtón, ahol az imént új ismerősünk tette, meglátjuk, ahogyan a mozgólépcsőn áll. A hátát nézem megállás nélkül.
Van valami természetellenesen vonzó ebben a lányban. Lehet, hogy azért érzem így, mert ismerős számomra, de nem vagyok igazán biztos benne.
Az állomás előtt két taxi áll. Egy Suzuki, és egy Renault. Kérlek, K.Á.D., inkább gyere vissza hozzánk! Mi majd hazakísérünk!
Hosszas gondolkozás után végül a Suzukit választja, nagy megkönnyebbülésemre, bár ez a sofőr se a legbarátságosabb. Ismerem apám barátját, imádja, ha fiatalokkal szórakozhat, ez mindig is így volt. Csak remélni tudom, hogy most kivételt tesz, és egyenesen haza viszi.
Amint beül a hátsó ülésre, legszívesebben odaszaladnék és közölném azzal a senkiházival, hogy inkább én vinném haza K.Á.D.-at, de egyszerűen lecövekelek. Csónakos mellettem szintén nem tesz semmit, pedig ő is ismeri ezt a férfit. Aggódó tekintettel figyeljük, ahogy az autó elgurul, és csak remélni tudom, hogy épségben hazajut, és hogy még látom a közeljövőben azt a csodaszép barna szempárt és a hosszú, szőke fürtöket.


~


Nem sokkal az ismerős ismeretlen lány, K.Á.D. távozása után a szobámban dekkolok Csónakossal. Törökülésben ülök az ágyam végében, ölemben a laptopommal és elszántan keresgélek Facebookon.
Eközben Csónakos az íróasztalom melletti forgósszékkel pörög világnak. Csoda, hogy még nem hányta szét a szobámat ennyi pörgés után. Már ha az eddig megevett pizza szeleket is számításba vesszük. Körülbelül a hétezredik pörgés után hirtelen megáll, és már azon van, hogy most a másik irányba pörögjön, amikor észreveszi, hogy idegesen harapdálom a számat, ezért cukkolni kezd.
- Nincs meg Júlia? – áll fel a székről, hogy az ágyamra heveredjen, de megszédül a sok pörgés után, így mellettem végzi.
- Már az ábécé összes betűjénél néztem, de semmi. Újra megnézem a K betűnél.
Ismét irgalmatlan tempóban kezdek kopácsolni a laptopom billentyűzetén. Egyszer csak Csónakos felnevet mellettem, hogy azt hiszem szét fog pukkanni a sok röhögéstől.
- Papuskám, úgy érzem így nem lesz meg a kívánt eredmény…
- Miből gondolod, mivel a monogramja K-val kezdődik, nyilván ott kéne kezdeni, nem gondolod?
Erre csak vállat von, majd ismét nevetésben tör ki, mire én is elnevetem magam. Miután lenyugszok, hatalmasat sóhajtok.
- Csónakos, mit tudsz te? – nézek rá komoly - legalábbis igyekszek, hogy az legyen - arckifejezéssel.
- Hogy hol van a K betű az ábécében! – bök a képernyőre, ahol éppen az Á betűnél álltam meg a keresésben.
Különös érzés fog el, ezért nem is megyek tovább, hanem simán lecsukom a laptopomat és Csónakos felé fordulok, aki a telefonján olvas valamit, nagyon elmélyülten. Egyszer csak a homloka ráncba szalad, majd észreveszi, hogy figyelem, és a feje felett az ágyamra hajítja az eszközt és a szokásos idétlen vigyorával néz rám.
- Sajnálom, Papuskám, de el kell intéznem valamit, szóval a romantikus esténknek lőttek – biggyeszti le az alsó ajkát, mintha csak sajnálná, hogy nem kell velem végignéznie újabb évad Amerikai Horror Storyt, amit amúgy már megígért nekem. Kezdem úgy érezni, hogy én is bekerülök a zártosztályra Jude nővérhez, ha ezzel a sráccal barátkozok továbbra is.
- Majd legközelebb, édes – légies csókot dobok felé, mire ő kitér előle, és ismét röhögésben törünk ki, összeütjük öklünket, majd miután Csónakos összeszedte a cuccait, én is éppen felkelnék a földről, hogy kiengedjem, mikor a vállamnál fogva visszalök.
- Maradj csak! Kitalálok magamtól is, elvégre elég jól ismerem a járást – és már el is tűnt, az ajtó mögötte halk kattanással csukódik be, így ismét egyedül maradok, amit ezúttal egyáltalán nem bánok.
Elindítom a következő részt a sorozatból és igyekszem kiverni ezt az egészet a fejemből.


~


Másnap reggel furcsamód az ágyamban ébredek. Fogalmam sincs, hogy mikor mászhattam fel az ágyra. Persze, a tegnapi ruha van rajtam, ezért gyorsan elszaladok lezuhanyozni.
Felkapok a hűvös idő miatt a fekete bőrdzsekimet és már indulok is a Grundra.
Belépek a kapun, majd a faháznál megállok, alkaromat nekivetem a falnak, arra támaszkodom egy ideig, majd kiegyenesedem, kezeimet a nadrágom zsebébe süllyesztem, és csak állok ott. Várom, hogy hátha kitisztul a fejem.
Egyszer csak meghallom, hogy valaki belépett a kapun, halk koppanás jelzi, hogy valaki óvatosan becsukta. Nem fordulok meg, de így is tudom, hogy nem Csónakos az, mert ő szinte kitöri a kaput, mikor becsapja. Óvatos léptek jelzik, hogy ez a valaki egyre közelebb jön. Kezd egyre ismerősebbé válni ez az óvatosság.
- Nem kellett volna idejönnöd, K.Á.D.! – szólalok meg és tervezettnél jóval ridegebben cseng a hangom.
- Csónakos hívott fel nemrég. Boka, mi ez az egész? A bátyám tényleg felbérelte Csónakost, hogy vigyázzon rám, amíg a bentlakásosban voltam?
Lassan megfordulok, és a szemébe nézek. K.Á.D. arcáról leolvasható, hogy ő azt hitte én minderről tudta egész végig.
Ismerős kapucsapódás riaszt fel minket a mélázásunkból. Csónakos szalad felénk letörölhetetlen vigyora társaságában.
- Papuskáim, minden rendben? Úgy néztek ki, mintha szellemet láttatok volna.
Egyszerre pillantunk Csónakosra. Karjaimat mellkasom előtt keresztbe fonom, ahogyan régebben is tettem, ha valaki a Pál utcaiak közül titkolózáson lett kapva. Ez volt az a nézésem, ami után bárki megvallotta minden titkát.
- Csónakos, nem akarsz valamit elmondani?
- Boka, haver, miről beszélsz? – szóval megijedt. Semmi Papuskám, semmi hülye poén. Tényleg titkol valamit.
Óvatosan kikerülöm K.Á.D.-at, és kikelve magamból a felsőjénél fogva rángatni kezdem Csónakost, miközben üvöltök, ahogyan eddig sohasem tettem.
- Te, Csónakos? Pont te?! Összejátszol Áts-csal?! Pont te árulsz el, akiben mindenkinél jobban bíztam?!
Hüppögés és szipogás ránt ki ebből az énemből, és K.Á.D. felé fordulok, aki eddig fel se tűnt, hogy sír. Elengedem Csónakost, majd odasietek hozzá.
- K.Á.D.? Minden rendben? – kezd megrémiszteni ez az egész. Nem válaszol, csak egy pillanat alatt a karomba kapaszkodik, nehogy elessen. Látom rajta, hogy ha nem tartom meg, összeesik.
- Csónakos, hívd a mentőket! Valami baj van. Mit nézel? Mozogj már! Nem halhat meg! – üvöltök Csónakosnak, aki úgy tűnik sokkos állapotba került, de azért lassan a zsebébe nyúl a mobiljáért. - Kérlek, ne csukd be a szemed! Maradj velem! Hallod? K.Á.D.?!


~


Itt ülök a kórházban, a váróban, olcsó, hideg kávét iszogatva. Tudtam én, hogy a kajdacsi kórház silány, de hogy ennyire?!
Már fél órája semmi hír? Mi történik? Miért nem mond senki semmit?
Ami az ÚjGrundon történt, nagyon megrázott. De mi baja lehet? Talán beteg és nem volt nála a gyógyszere?
Túl sok kérdés ez egyszerre, meg kell várnom, amíg egy orvos végre mond valamit.
Mikor a mentők kiértek, csomó kérdést tettek fel. Mi a neve? Hány éves? Hol lakik?
Csakhogy én egyikre sem tudtam válaszolni. Aztán megtaláltam az iratait és minden összeállt a fejemben. Végig éreztem, hogy ismerem valahonnan, de nem tudtam, honnan.
Kezembe temetem arcomat, így támaszkodom a térdemen egy ideig. Egészen addig, amíg sebes léptekkel meg nem érkezik egy velem egyidős fiú és a pulthoz nem siet.
- Áts Kírát keresem. Merre találom? Azt mondták, hogy ide hozták be. - kérdezi a levegőt kapkodva.
- Feri... - szólalok meg határozottan, majd gyorsan kirúgom magam alól a széket és odamegyek hozzá.
- Te meg mi a francot keresel itt? - rivall rám egy pillanat alatt.
- Vele voltam, amikor elájult, nem tudtam mit tehetnék, így hívtam a mentőket, akik kérdéseket tettek fel nekem, aztán mikor megtaláltam az iratait...
- Így már világos, igaz? Hogy miért akartam távol tartani tőled? - kérdezi szinte suttogva, alig hallhatóan. Én csak bólintok, ugyanis hang nemigen hagyja el ebben az állapotban a számat.
Ekkor egy orvos közeledik felénk határozott léptekkel.
- Melyikőtök egy bizonyos Boka János?
Óvatosan Áts-ra pillantok, aki szigorú tekintettel figyeli az eseményeket. Apró lépést teszek előre és az orvos szemébe nézek.
- Én vagyok - húzom ki magam. - Hogy van K.Á.... Kíra?
A doktor hellyel kínál minket, amitől érzem, ahogyan Feri egy pillanat alatt lemerevedik mellettem, majd miután ismét feleszmél, leül arra a székre, amit nemrég én nagy elánnal rúgtam ki magam alól.
- A helyzet az, hogy Kíra szervezete nagyon le van gyengülve. Akkor szokott ilyesmi előfordulni, ha nagy traumán megy keresztül az ember, emiatt nem úgy foglalkozik a teste épségével, mint kellene. Az lenne a kérdésem, hogy történt-e mostanában valami, ami kiválthatta ezt belőle.
Mivel nem ismerem K.Á.D.-at sok ideje, vagyis nem annyira ismerem, így inkább Ferire pillantok, aki nagyon töri a fejét, hogy lehet-e hasonlóról szó, majd egyszer hirtelen rémület ül ki az arcára.
- Netán attól is lehet, ha mondjuk, eltanácsolják az iskolájából?
- Nem tudom... Attól függ mennyire volt fontos számára az intézmény, mert ha nagy helyet foglalt el a szívében, akkor előfordulhat, hogy emiatt gyengült le a szervezete.
Még mindig Ferit vizslatom, hátha megláthatok rajta valami jelet, amitől megnyugodhatnék, hogy a húgának nem lesz semmi baja. Boka, mit törődsz vele egyáltalán? Hiszem Áts húga!!
- Nem, utált oda járni, annak biztos, hogy nem volt mindehhez köze. Hacsak...
- Mi?! - élénkülök fel egy pillanat alatt a habozás hallatán.
- Mióta hazaért tegnap, nem igazán evett, ivott. Alig volt otthon, végig velem volt és a... barátaimmal.
Az orvos csak bólogatott és a szakállát simogatta, ám erre már ő is felélénkül.
- Nem! Nem egy napja nem ehetett semmit, ugyanis kórosan soványra van fogyva, ez nem egyik percről a másikra történik... Szülők esetleg? Jól nevelnek titeket?
Ekkor valami szöget üthet Feri fejében, mert hirtelen felpattan a székről és a homlokára csap.
- Nincsenek szüleink, a nagybátyánkkal élünk, de ő egyáltalán nem foglalkozik velünk.
- Értem... Maga a bátyja, ha nem tévedek? - kérdezi komolyan a doki.
- Igen - bólint határozottan Feri.
- Beszélhetnénk négyszemközt?
Feri és a doki kivonul a várón kívüli folyosóra, így ismét egyedül ülök a helyiségben.
Mivel Áts idejött, ezzel bizonyítva azt, amire alig két órája amúgy is rájöttem.
Nem lehet K.Á.D. Áts Feri húga! Arra már a megismerkedésünkkor rájöhettem volna... Várjunk csak egy percet! Nem árulta el nekem, csak a becenevét... De mégis ismerős volt számomra... Nem lehet, hogy ez a lány és az a kislány, aki évekkel ezelőtt beesett a Grundra, egy és ugyanaz! Igaz, Áts akkor is kiakadt, azt hittük, ott helyben megver minket, de hogy ez a gyönyörű fiatal lány a bátyja háta mögé bújna, azt kétlem.
Amint magához tér, beszélnem kell vele!


~


Fel-alá járkálok a szoba előtt. Az orvos nemrég ment be, hogy ellenőrizze az állapotát. Ebben a pillanatban ki is lép, majd gyorsan odamegyek hozzá.
- Doktor úr, hogy van Kíra?
- Hamarosan fel kell, hogy ébredjen. Erős lány, nem kell aggódnia, fiatalember! A barátnője rendbe jön – ezzel el is ment. Méghogy a barátnőm, Feri hamarabb szúrná ki a szemét egy rozsdás villával, minthogy engedje a húgának, hogy velem mutatkozzon. Ezek után meg végképp.
Erőt veszek magamon és az ajtóhoz sétálok. Kezem egy ideig a kilincsen pihen. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor meghallom a hangját. Szóval felébredt, és jól van. Halkan benyitok a szobába, és akkor megüti a fülemet egy mondat, amiből rájövök, hogy ez az a régi Áts, akit sose kedveltem.
- Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi van veled! Az az én felelősségem és nem az övé!
Nem tudom megállni, hogy ne vágjak vissza neki.
- Akkor miért nekem kellett vele maradnom a mentőben, amíg beértünk? Hol voltál ez idő alatt? Biztos valamelyik csajodat…
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis Áts felpattan és állba vág egyszer, kétszer, háromszor. Tűröm. Megérdemlem, jól tudom. Feri egészen addig püföl, amíg egy nővér el nem szalad segítségért.
Több orvos is odasiet a szobához, akik mellett egy biztonsági őr döcög.
Érzem, ahogyan a szemöldökömtől indulva végigcsorog az arcomon a vérem. Jó nagy ütéseket kaptam, úgy tűnik.
Odavezetnek egy üres székhez, és vizsgálni kezdik a sebeimet, miközben Ferit többen lefogva viszik távol a szobától. Még amikor a liftnél jár, akkor is hallani, ahogyan próbál küzdeni az őt fogva tartó karokkal. Sikertelenül.
- Jól vagy? – kérdezi tőlem K.Á.D., miközben a biztonsági őr mellett kidüllesztett mell-lel védelmezi.
Mielőtt felelhetnék, az egyik nővér a karomnál fogva felsegít és az ajtó felé terel.
- Ezt össze kell varrnunk. Jöjjön velem!
Az ajtóból még hátrapillantok, és egy röpke pillanatra találkozik a tekintetem K.Á.D.-éval, majd ismét előre figyelek és kisétálok a szobából.


~


Az elkövetkező napokat mind a kórházban töltöm. Igyekszünk megismerni egymást, nevetünk, beszélgetünk egész nap.
Ma a szokotthoz képest kissé megkésve érkezem a szobájához, biccentek a biztonsági őrnek az ajtónál, majd belépek. Nagy örömömre K.Á.D. egyre jobb színben van. Most is csak úgy felragyog az arca, mikor meglát.
- Azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam – biggyeszti le az alsó ajkát, mire megáll bennem az ütő egy pillanat alatt. Erre elmosolyodik, amitől sikerül megnyugodnom. - Nyugi, csak hülyülök. Mi újság?
- Öhm… K.Á.D valamit el szeretnék mondani… - forgatni kezdem a becsomagolt kincseket a kezemben. Persze, csak óvatosan, elvégre már csak ez maradt nekem Nemecsekből.
- Ki vele! – ül fel az ágyban.
Odahúzok az ágyhoz egy kis széket, a mellette lévő szekrényre teszem a táskámat, a csomagot még mindig a kezemben szorongatom, majd belekezdek abba, amiért ma eljöttem.
- Nos, én… nem igazán ismerlek, de azt hiszem, tudok egyet, s mást rólad és a gyerekkorodról…
Óvatosan kibontom a csomagot, majd a kapitányi sapkát és a Grund zászlaját is óvatosan a kezébe helyezem. Egy ideig figyeli, mintha ismerősek lennének neki, majd rám pillant én pedig mesélni kezdek neki.
- Néhány évvel ezelőtt, mikor még Pesten laktam, volt egy hely, ahova a barátaimmal folyton eljártunk játszani, labdázni. Azt volt a mi birtokunk. Csakhogy egy nap, az ellenségeink közül, a vezető eljött és ellopta a zászlónkat – tekintetem K.Á.D. arcáról a piros-zöld zászlóra ugrik. – Ezért én és két pajtásom elmentünk hozzájuk, hogy jelezzük nekik, nem félünk tőlük. Ott hagytunk nekik egy cédulát, így tudták meg ottlétünket. Nemsokra rá, egyik társam elárult minket és átállt a másik bandához, akikkel együtt el akarták venni a mi területünket. Igazi harcként fogtuk fel ezt az egészet, mindenkinek megvolt a saját rangja, volt haditervünk is. Csakhogy egyikünk olyan súlyosan beteg lett, hogy nem tudott részt venni a harcban. Ő volt az egyedüli közlegény közöttünk, mert ő volt a legfiatalabb és legkisebb. Most nem mesélném el a harc részleteit, mert nem is az a lényeg, hanem hogy beteg barátunknak hála sikerült megmentenünk a labdaterületünket, ezért kineveztük őt kapitánnyá – most a zászló helyett a sapkát vizslatom. – Voltak, akik csúnya dolgokat tettek vele, de már nem tudhatta meg, hogy megbánták, amit tettek, mert a betegség legyőzte a kis szervezetét.
Az eddig visszatartott sírás ebben a pillanatban akart kitörni belőlem. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit a sorra következők követnek. Nem is tudom, mióta szorongathatjuk egymás kezét, de olyan jól eső érzéssel tölt el, mint amikor kiskoromban a Grundon labdáztunk.
Már mindketten sírunk. K.Á.D. arcára pillantok, majd az összekulcsolt kezeinkre. Felemelem apró kis kezét, majd az ajkamhoz emelem és puszit nyomok rá.
- Boka… Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – szipogja – Most azt várod, hogy értetlenül megkérdezzem, hogy mi közöm neked ehhez az egészhez, de az a helyzet, hogy tudom…
Meglepetten pillantok fel az arcára, magyarázatot várva.
- Ho… hogyan?
- Nem tudhattátok, hogy ott voltam a Grund melletti egyik fán, minden gyűléseteket végig hallgattam. Ismertelek titeket: téged, Csónakost, Nemecseket, Gerébet, Barabást, Kolnayt, Richtert, Weiszt, Lesziket, Cselét, mindannyiótokat. Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de miattad voltam ott mindig. Imádtam kiskoromban hallgatni, ahogyan a parancsokat osztogattad a többieknek. És igen, a bátyám ezért ment a Grundra a zászlóért, mert a Pásztorok megneszelték, hogy ott töltöttem szinte minden délutánt az egyik fa ágai között. Bosszút akart állni, mert azt hitte, hogy bántanátok, vagy még rosszabb, titeket választanálak helyette.
Fejemet a kezeinkre hajtom, így sírok tovább, amíg az állam alá nem nyúl, hogy a szemembe nézzen.
- Tudom, miért mondtad el… Azért, mert mikor behoztak a kórházba, az adataimat tőled kérdezgették, igaz? És te rájöttél, hogy ki is vagyok valójában.
Bólintok, mire ő az arcomra tapasztja a kezét. Beleborzongok az érintésébe. Lehunyom a szemem és azt kívánom, ez a pillanat bár örökké tartana, ám a következő pillanatban mikor éppen elvenné a kezét, megragadom a csuklóját, felállok a székről, közel hajolok hozzá és megcsókolom. Megízlelem puha ajakit, amik oly tökéletesen passzolnak az enyémekhez. Érzem, hogy ezzel megleptem, de egy pillanat múlva ő is visszacsókol. Sosem éreztem ilyet korábban.
Mi a fene, amit ez iránt a lány iránt érzek?

Ölel,
Kincső

2 megjegyzés:

  1. Csónakos és Boka, hát kész vagyok! ❤ :'D
    Bokába csak mégjobban beleszerettem! *-*
    Izgatottan várjuk a folytatásokat! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ők a legnagyobbak ♥
      Bokába ki az, aki nem szeret bele? én a könyvben is imádtam :3
      Igyekszem a folytatásokat is hamarosan hozni ;)

      Törlés