2018. február 4.

5. fejezet // Szólít egy hang...

Ciao!
Meg is hoztam az új részt, olvassátok szeretettel és ne felejtsetek el csatlakozni a most készült Facebook csoporthoz se, ahol bepillanthattok a készülő fejezetekbe, illetve értesülhettek az újdonságokról is ;) Ezen kívül indítottam egy szavazást, ahol arról dönthettek, hogy kinek a szemszögéből íródjon egy bizonyos különkiadás, amiről majd később részletesebben mesélek. Facebookon ezt is megtaláljátok ;)
Jó olvasást!♥


/K.Á.D. szemszöge/

Gépek csipogására ébredek fel. Mikor kinyitom a szememet, fehér plafonnal találom szemben magam. Hol a rengeteg poszter a szobám mennyezetéről? Óvatosan felemelem a fejem, ami a mozdulattól iszonyúan lüktetni kezd. Annyit viszont sikerül kivennem az egészből, hogy egy kórházban vagyok. De miért?
Próbálok megszólalni, de hang nem igazán hagyja el a számat, egy hörgésen kívül.
- Kíra? – hallok meg a számomra legkedvesebb fiú hangját. Feri az ágyam mellett ül, és a kezemet fogja. Szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek. – Végre, hogy magadhoz tértél!
- Mi… történt? – nyöszörgök.
- Fogalmam sincs. Az a Pál utcai gyerek, Boka vagy hogy hívják, ő hozott be, nekem csak utána szóltak.
- Hol… hol van? – kezd erősödni a hangom, bár még mindig nem az igazi.
- Kint a váróban… Nem akar hazamenni – forgatja a szemét Feri. - Nem értem, hogy mit akarhat. Megköszöntem neki, hogy segített neked és ennyi. Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi van veled! Az az én felelősségem és nem az övé!
Nem tudom, miért, de ezektől a szavaktól könnyek gyűlnek a szemembe. Még hogy Bokának semmi köze hozzá, hogy mi van velem! Nem ő hozott be véletlenül?
- Akkor miért nekem kellett vele maradnom a mentőben, amíg beértünk? Hol voltál ez idő alatt? Biztos valamelyik csajodat…
Boka nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis egyszer csak a feje hátra billen Feri öklének köszönhetően. Gyors mozdulatokkal újra és újra állba vágja Bokát, aki mindezt szó nélkül tűri.
Egy nővér nagyot sikít a folyosón, amikor meglátja a fiúkat verekedni, majd elszalad segítségért. Néhány perc múlva már néhány dokival a nyomában tér vissza, mögöttük pedig ez biztonsági őr ballag.
- Kisasszony, nem bántották? – lép az ágyamhoz a nagydarab férfi és óvatosan a vállamra helyezi a kezét. Csupán ekkor veszem észre, hogy mióta Boka megjelent, ömlenek a könnyeim. Könnyeimen át magabiztos mosolyt küldök a biztonsági felé és bólogatok.
Az orvosok nagy nehezen lerángatják Bokáról Ferit, előbbit az egyik üres szélére ültetik, hogy megvizsgálják a sebeit, utóbbit pedig többen együttes erővel vezetik ki a szobából. Mikor már a lifteknél járhatnak a bátyámmal, még akkor is hallom, ahogyan próbál kivergődni a karjaik közül.
Aztán észreveszem Bokát…
- Jól vagy? – kérdezem tőle aggódva, ám ekkor az egyik nővér felsegíti és az ajtó felé kezdi terelni.
- Ezt össze kell varrnunk. Jöjjön velem! – utasítja.
Elindulnak ők is kifelé, ám az ajtóból Boka még hátrafordul és találkozik a tekintetünk. A szemeiben sajnálatot és bánatot fedezek fel, majd előre fordul, és egyedül maradok a szobában.


~


Telnek a napok és én kezdek egyre inkább erőre kapni. Már nem csak infúzión táplálnak, hanem kapok néha a selejt kórházi kosztból is. Jobb, mint a semmi. A bátyámat a szobám közelébe se engedi az ajtóhoz beállított biztonsági őr. Mintha valami celeb lennék, akit figyelni kell, nehogy legyilkoljanak. Boka ellenben rengeteget látogat. Van, hogy az egész napot ott tölti velem. Beszélgetünk, nevetünk, próbáljuk megismerni egymást. Ma éppen a szokottnál egy kicsit később ér ide, amit meg is jegyzek neki.
- Azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam – biggyesztem le az alsó ajkamat, majd elmosolyodok rémült arckifejezése láttán. – Nyugi, csak hülyülök. Mi újság?
- Öhm… K.Á.D., valamit el szeretnék mondani… - kezdi, miközben a kezében lévő becsomagolt valamit forgatja. Nem valami nagy csomag, mégis úgy fogja, mintha aranyból lenne. Vajon mi lehet?
- Ki vele! – tornászom magam ülő helyzetbe.
Óvatosan leteszi az ágyamnál található kisszekrényre a táskáját, a csomagot egy percre sem eresztené el, majd odahúz mellém egy széket és leül. Érezni lehet a feszültséget a szobában, pedig még egy szót sem szólt.
- Nos, én… nem igazán ismerlek, de azt hiszem, tudok egyet, s mást rólad és a gyerekkorodról…
Mélyet lélegzek, majd a kezét figyelem, ahogyan kivesz a papírcsomagolásból egy sapkát és egy zászlót, majd óvatosan a kezembe adja. Mindkettő nagyon ismerős számomra. A zászló különösen.
- Néhány évvel ezelőtt, mikor még Pesten laktam, volt egy hely, ahova a barátaimmal folyton eljártunk játszani, labdázni. Azt volt a mi birtokunk. Csakhogy egy nap, az ellenségeink közül, a vezető eljött és ellopta a zászlónkat – tekintete arcomról a piros-zöld zászlóra ugrik. – Ezért én két pajtásom elmentünk hozzájuk, hogy jelezzük nekik, nem félünk tőlük. Ott hagytunk nekik egy cédulát, így tudták meg ottlétünket. Nemsokra rá, egyik társam elárult minket és átállt a másik bandához, akikkel együtt el akarták venni a mi területünket. Igazi harcként fogtuk fel ezt az egészet, mindenkinek megvolt a saját rangja, volt haditervünk is. Csakhogy egyikünk olyan súlyosan beteg lett, hogy nem tudott részt venni a harcban. Ő volt az egyedüli közlegény közöttünk, mert ő volt a legfiatalabb és legkisebb. Most nem mesélném el a harc részleteit, mert nem is az a lényeg, hanem hogy beteg barátunknak hála sikerült megmentenünk a labdaterületünket, ezért kineveztük őt kapitánnyá – most a zászló helyett a sapkát nézi. – Voltak, akik csúnya dolgokat tettek vele, de már nem tudhatta meg, hogy megbánták, amit tettek, mert a betegség legyőzte a kis szervezetét.
Egy apró könnycsepp gördül végig Boka arcának felém eső oldalán. Ekkor veszem csak észre, hogy a kezét szorongatom, ő pedig az enyémet. Lenézek összekulcsolt kezünkre, majd Boka arcára. Ő is sír. Én is sírok. Kezemet az ajkához emeli, és gyengéd csókot nyom a kézfejemre, amitől könnyeim csak még inkább ömlenek.
- Boka… Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – szipogom – Most azt várod, hogy értetlenül megkérdezzem, hogy mi közöm neked ehhez az egészhez, de az a helyzet, hogy tudom…
Meglepődötten felemeli a fejét, így egymás szemébe tudunk nézni.
- Ho… hogyan?
- Nem tudhattátok, hogy ott voltam a Grund melletti egyik fán, minden gyűléseteket végig hallgattam. Ismertelek titeket: téged, Csónakost, Nemecseket, Gerébet, Barabást, Kolnayt, Richtert, Weiszt, Lesziket, Cselét, mindannyiótokat. Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de miattad voltam ott mindig. Imádtam kiskoromban hallgatni, ahogyan a parancsokat osztogattad a többieknek. És igen, a bátyám ezért ment a Grundra a zászlóért, mert a Pásztorok megneszelték, hogy ott töltöttem szinte minden délutánt az egyik fa ágai között. Bosszút akart állni, mert azt hitte, hogy bántanátok, vagy még rosszabb, titeket választanálak helyette.
Ujjai körkörös mozdulatokkal simogatják a kézfejemet. Lehajtja a fejét, majd érzem, ahogyan egy könnycseppje a kezemen landol. Másik kezemmel az álla alá nyúlok, felemelem a fejét, így ismét rám néz.
- Tudom, miért mondtad el… Azért, mert mikor behoztak a kórházba az adataimat tőled kérdezgették, igaz? És te rájöttél, hogy ki is vagyok valójában.
Lassan bólint, majd álla alól az arcára tapasztom a kezemet, ami váratlanul éri, ám egy perc múlva ellazul és lehunyja a szemét az érintésemre.
Én is lassan lehunyom a szemem, ám még mielőtt elvehetném kezemet az arcáról, ő megragadja a csuklómat, feláll a székről és ajkait az enyémre tapasztja. Meglepetésemben visszacsókolom. Soha nem éreztem ehhez hasonló melegséget.
Ez a fiú egy teljesen új Kírát képes kihozni belőlem...

2 megjegyzés:

  1. Behind the scenes: A Pál utcai fiúk - Kiderül az igazság
    Úristen, nem erre számítottam, baromira megleptél, jesszusom! *-*
    Hadd ne kelljen könyörögnöm az új részért, ne húzd az agyam! :D ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem ezt vártad? Hát én sem :'D
      Igyekszem az új résszel, ne aggódj ;) ♥

      Törlés